A tűz próféciája /Befejezett/

23. fejezet

Amelia reggel fáradtan, mégis mágiától telve ébredt. Ha minden igaz, délben mennek át a drakonnal a portálon, ami az Elsüllyedt Világba viszi őket. Megfogadta, hogy óvatosan fog bánni ezután az erejével, nem szeretne újabb sárkányos fiaskót.

Ki tudja, hogy Kyro legközelebb is megáll-e az átváltozás közepén.

Amelia egy zsák törparanyban fogadott volna, hogy többet nem lesz ekkora szerencséje.

A reggeli csendesen telt, bár a drakon küldöttség megvetően méregette. A lány úgy érezte magát, mint egy húsvásáron. Lerítt a sárkányokról, hogy nem ilyen királynőt képzeltek el maguknak.
Amelia legszívesebben elküldte volna őket a Tüzes Világba, hogy a kannibál démonok szórakoztassák őket. A gondolatra máris felvidult.

Reggeli után bekukkantott Pattyhez is. Az állapota változatlan volt, stabil, de még mindig nem tért magához. Legalább akadt társasága.
Amelia megsimogatta a fekete szőrgolyót a lány lábánál. Patrick álmosan emelte fel a fejét, halkan dorombolt, majd újabb gombócformába kuckózta magát.

– Megátalkodott egy macska ez – állt meg mellette egy gyógyboszorkány, rosszallóan csóválta a fejét a macska láttán.
Amelia viszont örült, hogy valaki vigyáz a szobatársára.
Megszorította Patty kezét, közben igyekezett legyűrni a gyógyfüvek és gyógymágia kesernyés illatát. Csomóként ült meg a torkában.

– Tarts ki! Már nem sok kell, és találok megoldást. Még… még van megbeszélnivalónk – Amelia hangja elcsuklott, lehunyta a szemét, hagyta, hogy a könnycsepp, ami a szeme sarkában remegett, legördüljön az arcán.
Búcsúzóul megszorította a mozdulatlan kezet.
Patty ujjai pedig válaszul megremegtek.

Amelia lélegzete is elakadt, újra megragadta a lány kezét, de ezúttal semmi sem történt.
¬– Jöjjenek, valaki jöjjön azonnal! – kiáltott a gyógyboszorkányok után.
– Mi a baj? – lépett hozzá egy fehérköpenyes nő.
– Megmozdult! Megmozdította az ujjait! – A remény meleg hullámokban áradt szét benne, szinte látta maga előtt, hogy Patty magához tér, felül, majd elsüt valami idióta viccet, mindenki nevet és a könnyeit törölgeti.

De nem történt semmi.

A gyógyboszorkány végig futtatta a kezét Patty teste felett, tenyeréből aranyszín derengés tűnt elő. Kétszer, háromszor is megismételte, majd csalódottan rázta meg a fejét.

– Sajnálom. Biztos csak önkéntelen reakció volt. Előfordul.
Amelia megrázta a fejét. Annyira biztos volt benne, hogy Patty reagált rá.

– Máskor is előfordult már?
A gyógyboszorkány félrenézett, majd vissza Patty lábára.
Vagyis inkább a lába mellett fekvő macskára.

– Csak ezért tűrjük meg itt. Mintha nyugodtabb lenne tőle.

Amelia legszívesebben körbecsókolta volna a macskát, de tudta, hogy Patrick nem az a puszilgatós cica, annál sokkal több méltóság van benne.
Most mégis itt maradt és segít Pattynek meggyógyulni.
Amelia elhatározta, hogy extra ízletes falatokat fog neki ezentúl kitenni a táljába.

– Engedd ki többet – szólt utána a nő, amikor már az ajtónál járt.
– Tessék? – fordult vissza Amelia értetlenkedve.
– A macskát. Néha elmegy, azt gondoltam, ilyenkor hazamegy. Engedd ki többször a szobátokból.

Ameliát jeges zuhanyként érte a felismerés. A végtagjai remegtek, ahogy rádöbbent valamire a macskával kapcsolatban.

– Jól vagy? Egészen elfehéredtél – lépett közelebb a gyógyboszorkány, de a lány megrázta a fejét.

Szinte kirohant a kórteremből és a torony felé vette az irányt.
Hogy lehet ilyen trollagyú! Hát persze! A macska!

Hiszen már el is gondolkodott rajta, hogy hogyan tud kimenni a bezárt szobából!

Amelia már az ajtónál járt, amikor megtorpant. Úgy méregette, mintha bármelyik pillanatban rátámadhatott volna.
Valamilyen szinten így is volt.
A megbűvölt ajtó, ami csak neki, Pattynak és Morenának nyílhat ki, valaki mást is beengedett.

A zöld szemű fickót, aki megtámadta Pattyt.

Amelia biztos volt benne, hogy a férfi járt a szobájukban, máskülönben hogy tudott volna Patrick ki-be mászkálni? Valaki rendszeresen bejárt hozzájuk, a macska pedig ilyenkor mindig kereket oldott.

Miért nem tűnt fel nekik eddig? Még Patty is panaszkodott, hogy fogalma sincs, hogy jut ki a macska a szobából.

Amelia óvatosan lenyomta a kilincset, halkan lépett be a szobába. Vajon arra számított, hogy rajtakapja a férfit?
Talán.

Más szemmel nézett most körbe. Azt a könyvet tényleg úgy hagyta az ágyán? A szekrényajtót vajon bezárta reggel, vagy félig nyitva hagyta, ahogy most állt? Amelia nem emlékezett, nem tudott gondolkodni. A rettegés hideg ujjakként kúszott fel a gerincén, elszorította a torkát. Nehezen kapott levegőt, lerogyott a padlóra. Legszívesebben lefeküdt volna, átadta volna másnak a gondokat és a felelősséget.
Mégis mit képzelt, hogy tényleg elbír egy gyilkossal? Egy nagy erejű mágussal, aki a rejtőzködés nagymestere?
Őrültség.

Kyro is őrült, ha azt hiszi, hogy tud neki segíteni. Amelia egy senki, egy nevenincs boszorkánycsalád legutolsó sarja, aki kicsit szerencsésebb volt a többieknél, ezért volt több ereje.
De ez nem jelenti azt, hogy legyőzhetetlen.

Te vagy az.

Az álombéli hang suttogott a fülébe. Nem, ez tévedés. Amelia semmi nagyobbnak nem volt a része.

TE VAGY AZ!

A hang már üvöltött, a lány a fülére szorította a tenyerét.
Fogalma sem volt, meddig ülhetett így, amikor két erős kar megragadta.

A szemét szorosan becsukta, arra gondolt, így kizárhatja a külvilágot, benne minden problémát.
– De uram…
– Itt marad.

Amelia megismerte Kyro ellenmondást nem tűrő hangját. Ahogy egyre inkább feleszmélt, megérezte a füst és lángok összetéveszthetetlen illatát, ami egyedül a drakonra volt jellemző. A karok, amik tartották, minden lépésnél megfeszültek, mégis kényelmesen érezte magát.
Óvatosan elvette a kezét az arca elől.

Kyro lágyan pillantott le rá, a szemében aranylángok táncoltak.
– Jobban vagy?

A férfi szobájában voltak, ahol félhomály uralkodott. A drakon a karjában tartotta, nem ültette az ágyra, egyszerűen csak állt vele és magához ölelte.

Amelia sosem érezte magát ennyire biztonságban és ennyire kétségbeesetten.
– Igen.
– Akció lefújva.

Amelia erre elkezdett fészkelődni, a drakon kénytelen volt talpra állítani.
– Hogy érted?
– Egyedül megyek a Vízalatti Könyvtárba.
– Nem. Nem! – találta meg végre a lány a hangját. – Én is megyek. Sőt, én megyek, te vagy a kíséret.

Kyro türelmesen fújt egyet, majd közelebb lépett a lányhoz.
– Teljesen összeomolva találtalak a szobátok padlóján, miközben valami ajtóról meg álomról motyogtál. Egyértelmű, hogy ez túl sok neked. Sajnálom, hogy belekevertelek, már látom, mekkora hibát követtem el.

Amelia megrázta a fejét, de a férfi megragadta a kezét. Az ujjai melegséget árasztottak, ami felkúszott egészen a lány alkarjáig. Annyira szüksége volt erre a melegre, hogy észre sem vette, mikor lépett ő is közelebb a drakonhoz.
– Nem, mennem kell. Patty… Pattynek szüksége van rám.
– Majd én keresek könyvet a gyógyrészlegen. Te itt maradsz.

– Én vagyok az – bökte ki hirtelen Amelia. Maga sem tudta, mit jelent, de úgy érezte, ki kell mondani a szavakat. A késztetés olyan ősi volt, aminek lehetetlen volt ellenállni.
– Hogy mi? – Kyro zavarodottan pislogott, látszólag ő sem értette a lány szavait.
Nem, mintha Amelia tisztában lett volna velük.
– Volt egy különös álmom. Rólad.
– Valóban? – A drakon csibészes mosolyt villantott.
– Nem olyan – hűtötte le gyorsan a lány. – Inkább, mint egy… jóslat.
– Mondd tovább!
– Az álmomban te mondtad ezt nekem. Azt mondtad: Amelia, te vagy az. És ez a mondat folyton visszatér, folyton visszhangzik bennem. Az imént… a szobában, fülsüketítő hangerővel üvöltötted a fülembe.

Kyro elgondolkodva lépett az ablakhoz. A vastag függöny alig engedett át némi napfényt, a drakon mégis úgy bámult kifelé, mintha legalábbis átlátna rajta.
– Szerinted ez mit jelent? – kérdezte végül.

Amelia felsóhajtott. Nem tudta. Vagy inkább nem akarta tudni.
– Azt, hogy veled kell mennem. Attól tartok, innentől csak komolyabb dolgok várnak rám.

Kyro megfordult, tekintetét a lányéba fúrta, a lángnyelvek vad táncot jártak a szemében.

És Ameliának olyan érzése támadt, ha nem vigyáz, hamarosan őt is elemésztik ezek a lángok.