A tűz próféciája /Befejezett/

34. fejezet

Kyro reszketeg sóhajt vett, Amelia ajka még mindig a férfién volt, érezte a lágy rezdülést. A keze továbbra is a férfi hátából kiálló kést markolta. Az obszidián penge megtette a hatását, a lány a saját mellkasán érezte a drakon egyre lassuló szívverését.

Kissé elhúzódott tőle, hogy utoljára a szemébe tudjon nézni. Szerette volna elmondani neki, hogy sajnálja, hogy nem akarta, hogy így alakuljon.

Kyro azonban csak mosolygott. A szeme könnyben úszott, a szája sarkából apró vércsepp indult útjára. Amelia felzokogott, de a drakon megrázta a fejét. Szólni már nem volt ereje, de utolsó erejével végig simított Amelia arcán.

A lány belefordult a tenyerébe. Az érdes bőr jólesően karcolta az arcát, finom remegés futott végig a gerincén.

Vagy ez már a Halálisten közelségét jelzi?

Amelia eleresztette a kést, magához ölelte a drakont. A férfi szívverése egyre lassabb lett, egyre nagyobb szünetek követték egymást, míg végül mozdulatlan maradt a mellkasa.

Amelia felzokogott, hangját visszaverték a barlang falai, a sikolyába beleremegtek a sziklák.
Óvatosan lefektette Kyro testét és mellé bújt. A törött karja fájón sajgott, a fejsebe minden mozdulattól lüktetett, de most már megpihenhet. A könnye most már megállás nélkül folyt, de rendületlenül simogatta a drakon arcát. Egyetlen kívánsága már csak az maradt, hogy a Halálisten kegyes legyen hozzájuk és egyazon síkra kerüljenek. Talán a túlvilágon végre boldogan élhetnek jóslatok és átkok nélkül.

Mielőtt elragadta a sötétség, mosolyogva gondolt a Kyoval közös életére.

Ameliát gomolygó, fekete köd vette körbe. Bármerre fordult, nem látott tovább az orránál, mégis valahogy érezte, hogy hatalmas üresség van körülötte.

– Hahó? – kiáltott bele a csendbe. Észrevette, hogy minden sérülése eltűnt.

Az öröm parányi szikrája gyúlt a bensőjében. Talán mégis meghallgatták az imáját. Talán ez a túlvilág, úgyhogy csak meg kell találnia Kyrot.

Apró, fénylő pont tűnt fel a távolban. Amelia felkiáltott a boldogságtól.

– Kyro! Jövök!

Amelia rohanni kezdett a fénypont felé, de mintha vízben futott volna, nem haladt előre egy lépést sem. Minél jobban erőlködött, annál kétségbeesetté vált. Térdre rogyott, ököllel rávágott a padlóra. A fekete köd arrébb kavargott, ragyogó márvány tűnt elő a keze alatt.

– Nem fogod elérni.

Női hang szólalt meg mögötte, Amelia talpra kecmergett. Tűzgolyót idézve a tenyerébe fordult meg.
Egy ismerős, vörös hajú nő állt előtte hófehér köpenyben. Alakja élesen rajzolódott ki a fekete füstben.

– Luciana? – hunyorgott Amelia. Az emlékképeiben csak halvány másolata volt az előtte álló boszorkánynak, most azonban, hogy itt áll előtte teljes életnagyságban, Amelia lenyűgözve figyelte a gyönyörű, mégis valahogy ismerős vonásokat.

Amelia így képzelte magát, ha még vár néhány évet a halhatatlansággal.

– Hol van Kyro?

Luciana elmosolyodott.

– Nem is az érdekel, hol vagy, mi történt veled?

Amelia megrázta a fejét. Addig nem izgatják ezek a dolgok, amíg nem tudja meg, hogy mi történt a drakonnal.

Luciana felsóhajtott, és közelebb lépett hozzá.

– Ő nincs itt. Ez a köztes világ.

Amelia körbenézett. A füst még mindig eltakart mindent, csak a távolban fénylő pont jelentette az egyetlen támpontot.

– Mit keresek itt? – A hangja visszhangzott, mintha egy óriási csarnokban lett volna. Talán a fény jelenti a kijáratot? Oda kell jutnia! Kyro már vár rá.

– Döntés előtt állsz, gyermek. Vagy továbblépsz, vagy visszatérsz.

Amelia majdnem felnevetett. De hiszen egyszerű a választás. Mi várja vissza? A szüleivel nem ápolt szoros kapcsolatot, Patty pedig megtalálta az életcélját, túl fogja tenni magát az elvesztésén. Odaát viszont van esély, hogy Kyroval együtt legyen.

– Nem biztos, hogy megtalálod – felelt Luciana a ki nem mondott gondolataira. – A Sárkányisten nem volt túl boldog, amikor rájött, mit műveltem. Azóta… nem igazán kedveli a boszorkányokat.

Luciana a távolba mutatott, ahol számtalan hatalmas, legalább háromembernyi magas trónus állt. Némelyiken ültek, fénylő alakjuktól Amelia nem tudta kivenni, hogy épp melyik isten hol ül, csak a trónok különbözősége adott némi sejtenivalót.

Hexia trónja például tele volt faragott növényekkel és állatokkal, zöld füst kavargott körülötte. A Vízisten trónját fagyott hullámokkal díszítették, a Vámpíristennő trónja… üres volt. Két véres lábnyom veszett a ködbe. Amelia megborzongott. Ezek szerint a vámpíroknak hamarosan új időszámítás kezdődik.

A Sárkányisten trónja meglehetősen hasonlított a drakon kastély faragott sárkányaihoz, pikkelyes karmok formázták a lábát, a trónból pedig egy kitátott szájú sárkányfej emelkedett ki.

Amelia nagyot nyelt, amikor az istenség felé fordította dühös lángokkal lobogó tekintetét.

– Ezért vagy itt? – fordult Amelia inkább a másik boszorkány felé.

Luciana némán bólintott.

– Rád vártam. Tudtam, hogy egyszer találkozni fogok az átoktörővel. Nem véletlenül adtam egy kiskaput az átokhoz.

Amelia szeme tágra nyílt.

– Kiskapu? Ezt csak most mondod? Miért nem mutattad meg korábban? Akkor nem… – Amelia elnyelte az újra rátörő zokogást. – Nem kellett volna… Ó, istenek! Mit tettem?

Amelia a kezébe temette az arcát.
Luciana lágyan elhúzta a kezét és felemelte az állát.

– Minden úgy történt, ahogy lennie kellett. Jól döntöttél. Nem volt más megoldás, különben az Egyezség megtörik.

Amelia megrázta a fejét. Most már végképp nem értett semmit.

– Akkor mégis hogy?

Luciana a fénypont felé mutatott.

– Egy apró reménysugár, ennyi kellett csak. Majd megérted. Tudtam, hogy a drakonok nem fogják annyiban hagyni az átkot, ezért építettem be egy plusz elemet anélkül, hogy Dirysdon észrevette volna. Annyira vágyott a koronára, hogy semmi más nem érdekelte. Ezért reménykedtem, hogy az utódai nem fogják örökölni a természetét. De Kyrinthosz sem volt különb, elvakította a hatalomvágy.

Luciana megsimogatta Amelia könnyáztatta arcát.

– Te azonban megváltoztattad. Megtaláltad a kiskaput anélkül, hogy tudtál volna róla. Rendkívüli boszorkány vagy Amelia a Hollófészek klánból.

Amelia zokogása halk szipogássá csitult, és megölelte Lucianát.

Siratta a saját életét és siratta Kyrot. A közös életüket a túlvilágon. Sosem fogja megtalálni. Sosem lesznek együtt. A fájdalom mérgezett karmokként tépték a bensőjét, sikítani akart volna, felrobbantani valamit. Az ereje túlcsordult rajta, okádta magából a mágiát. Luciana azonban nem engedte el, végig tartotta, amíg tartott az összeomlása.

A köd feketén kavargott körülöttük, bár semmilyen légmozgás nem volt, Amelia ereje mégis képes volt széllökést előidézni.

A lánynak fogalma sem volt, meddig álltak így, mire végre lecsillapodott. Kiüresedett, nem érzett belül semmi mást, csak tátongó űrt. Sajgott a mellkasa, úgy érezte, a szíve is kiszakadt az erejével együtt. Nem is bánta, úgysem fogja már használni.

Az apró fénypont táncolt a szeme előtt, nem került távolabb, de közelebb sem jött.

– Most mihez kezdjek? – kérdezte Amelia rekedt hangon. – Egyik világban sem vár senki.

Luciana megsimogatta a haját, ami annyira hasonlított az övéhez.

– Ez a döntés a tiéd, én nem mondhatok mást.

– Veled mi lesz? Továbbra is itt maradsz?

Luciana a Sárkányisten trónja felé pislantott. Az istenség némán figyelte őket, majd lassan bólintott egyet. Lucianából megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, majd felkacagott.

– Azt hiszem, valaki végre elégedett lett.

Amelia letörölte a könnyeit. A távolból hangokat sodort magával a köd, de nem tudta kivenni a szavakat.

– Itt az idő – szólt Luciana. – Most kell döntened.

Alakja fodrozódott, majd lassan egybeolvadt az őket körülölelő fekete köddel. Amelia egyedül találta magát, eltűntek a trónusok is, egyedül a pici fény világított a feketeségen át.

– Amelia! Amelia!

Már ki tudta venni a saját nevét. A hang irányába fordult, megacélozta magát, majd belevetette magát a ködbe.

– Ha nem engedtek át azonnal, lerobbantom a rusnya sárkányfejeteket a nyakatokról!

Amelia reszketeg levegőt vett, amikor a hang eljutott a tudatáig. Patty dühös fenyegetőzése csalta vissza az életbe.

A fájdalom visszatért, a gyengeség letaglózta, képtelen volt megmozdulni. Egy test feküdt mellette, a jól ismert füst illat már elpárolgott. Kyro élettelen teste már csak egy váz volt, kész arra, hogy elégessék. Amelia könnye kicsordult, végig folyt az arcán, beleveszett a vörös tincsek közé. Ép kezével megsimította a férfi arcát, amit soha többé nem fog látni.

– Azt mondtam, engedjetek át! – Patty hangja egyre dühösebb lett, de egyre közelebbről is hangzott. – Amelia!

A barátnője mellé térdelt, de Amelia csak Kyrot látta. Gyönyörű arcát, aranybarna fürtjeit, fekete szarvát, a sötét pikkelyeket a nyakán át végig a füléig.

Patty óvatosan megérintette. Amelia nagyot nyelt, lágy csókot lehelt a férfi élettelen ajkára, és örökre búcsút intett neki.

Patty nyakába kapaszkodott, de a feje őrülten kóválygott, attól félt, hogy újra elveszti az eszméletét.

– Fogjátok el a merénylőt!

Amelia halványan érzékelte, hogy körbevették a drakonok, de néhány ismerős energiát is érzékelt. Patty nem egyedül jött, valószínűleg egy egész küldöttség érkezett az új rendvezetővel. Amelia el sem tudta képzelni, mit keresnek itt, hiszen a temetés zártkörű lett volna.

– Ha valaki is egy ujjal hozzáér, azzal hadat üzen a boszorkányok frakciójának, veszélyeztetve az Egyezséget!

A drakonok megtorpantak Patty fenyegetésétől, de nem hátráltak.

– De hiszen megölte a leendő királyunkat – fakadt ki az egyik drakon Ameliára mutatva.

– Önvédelem volt – jelentette ki Patty ellentmondást nem tűrő hangon. – Akkor pedig megengedett a védekezés, akár király, akár nem a támadó.

Patty ezzel véget vetett a további vitának. Két boszorkány feltette Ameliát egy hordágyra, majd lassan kivitték barlangból.

El Kyrotól.

El Drakonföldről.

Örökre.