•Az Utolsó Feljegyzés•

5.

Fogalmam sincs hogy miért de kivételesen száz ágra sütött a nap így mindenhol kihúztam a függönyt. A ház világos lett ami ugyan fura volt de valamiért nem bántam. Mindenhol be sütött a napfény ami kellemesen melengető volt a számomra. Aznap úgy eltűnt az összes félelmem és aggódalmam ahogyan a rossz idő is.

Meglepő módon neki is úgy tűnt hogy jobb a kedve. Nem szomorú dalt játszott ami miatt akkor elöntött a boldogság. Nem tudom hogy mi változott meg egy éjszaka alatt de olyan voltam mint akit kicseréltek. A kávémat megint egy újság olvasása közben ittam meg miközben a mókás dalt hallgattam amit ő játszott a zongorán.

Aznap úgy éreztem hogy visszarepültem az időben. Mintha azokban a percekben nem az a rossz ember lettem volna akivé váltam hanem az a jó ember aki naponta ment ki az erdőbe sétálni miközben az állatokat csodálta. Az az ember aki nem taszított el mindenkit maga mellől. Régen sokszor töltöttünk időt a házamban és akörül. Amikor az idő szép volt akkor kimentünk és virágot szedtünk a közeli réten. Fényképeket csináltunk a sok pillangóról és mindenről amit szépnek találtunk. Amikor az eső újra esni kezdett még akkor sem jöttünk vissza a házba. A szivárványt néztük miközben azt reméltük hogy annak a pillanatnak sosem lesz vége.

- Mi? - Zökkent vissza a gondolataimból mire én értetlenül nézek rá.

- Mi? - Kérdezek vissza.

- Azt mondtad h-hogy vége. - Értetlenül nézek rá majd megrázom a fejemet.

- Folytasd csak. - Hümmög majd újra játszani kezd.

Hiába próbáltam nem agyalni mert nem ment. Kivételesen viszont nem az aggodalmaimon agyaltam hanem a múlton. Ritkán gondolok vissza arra hogy mi volt régen mivel nem jó emlékeim vannak. Egyedül csak azok a szép emlékek amiket az előbb már elmeséltem.

A gyerekkorom az az időszak amire soha nem akarok visszagondolni. Utáltam otthon lakni ezért is vannak csak onnantól szép emlékeim hogy ide költöztem. A szüleim folyamatosan veszekedtek így az anyám azon agyalt hogy mégis hogy lépjünk le az apám mellől. Az anyám itta meg mindennek a levét még annak is amit mi csináltunk. Hiába állt ki saját maga mellett mert apám elnyomta őt eléggé erősen. Utálom ezt a személyt az apámnak hívni ugyanis ha tehetném akkor inkább letagadnám. Minden egyes nap gyomoridegem volt mert attól féltem hogy mikor kezd el már megint kiabálni valami hülyeség miatt. Nem volt vele minden rendben de akkor ezt még nem tudtuk bár sejtettük hiszen ilyeneket egy épeszű ember nem csinált volna.

- Játszd el nekem azt a dalt.

- Melyiket? - Néz rám értetlenül.

- Amelyiket elsőnek játszottad. - Bólintott majd játszani kezdett. A mellkasomban egy megmagyarázhatatlan érzést éreztem. A testemet átjárta a melegség mégis rázott a hideg. A torkomban éreztem azt a bizonyos gombócot amit próbáltam lenyelni de nem sikerült. Amikor elért ahhoz a részhez ami szabályosan a kedvencem... Bekönnyeztem. Fogalmam sincs hogy miért de a mellkasom nehezedni kezdett pedig nem éreztem magamat szomorúnak. Imádtam ezt hallgatni így amikor a végére ért megkértem hogy játsza el nekem újra. Ő pedig megtette. Aztán mégegyszer eljátszotta aztán harmadjára és még a negyedik alkalommal is.

- Mégegyszer? - Kérdezi miután befejezte.

- Csak mégegyszer utoljára. - Erre hümmög majd újra zenélni kezd. Nem tudtam megmagyarázni hogy mi olyan különleges abban a dalban mégis a kedvencem volt mind közül. Egész nap tudtam volna hallgatni de a fiú előállt egy újabb dallal. Tetszett de az első helyet nem vette át. - Mi a címe? Annak amelyiket annyira szeretem.

- Victor. - Erre hümmögök.

- Hol tanultad meg?

- Egy mesében hallottam. - Megint hümmögök. - E-esetleg újra játszam?

- Nem kell. - Rázom a fejemet. Hümmög majd valami mást kezd el játszani. Nem tudom elképzelni hogy hogyan tud ennyi dalt. Folyamatosan újabb és újabb dalokkal áll elő nekem mégsem változik a kedvencem.

Már nem gondoltam semmire csak hallgattam azt amit játszik. A szemeimet lehunytam miközben az ujjaimmal próbáltam utánozni azt amit ő csinált a zongorán.

- T-te is tudsz valamit játszani? - Kérdezi hirtelen mire én hümmögök.

- Tudok de már nem játszom.

- Miért nem? - Ez volt az a kérdés amit bár ne tett volna fel soha. Hiába próbáltam nem gondolni arra hogy miért hagytam fel a zongorával mert nem ment. Az agyam nem tudott kikapcsolni mert folyamatosan azokra az emlékekre gondoltam. Olyan volt mint egy képekből álló film. Minden kép mást mutatott mégis ugyanahhoz a rossz emlékhez köthető volt az összes. - Sajnálom.

- Mindegy. - Állok fel majd a konyhába megyek ahol gyorsan elmosom a kávés poharamat majd a dolgozó szobámba megyek. Leültem az asztalhoz majd gyorsan gépelni kezdtem.

"36. Feljegyzés

Hiába gondolod hogy nem a te hibád ha tudod jól hogy ez hazugság.

Az emberek jönnek-mennek de akik igazán fontosak számodra ők biztosan csak távozni tudnak az életedből. Nem számít hogy a te hibád vagy az ő hibájuk miatt. Elmennek és nem jönnek többet vissza. Ha fáj ha nem... Úgysem látod őket újra. Hiába az összes elhullajtott könny és a sok bántó megjegyzés magad felé hiszen ők nem jönnek vissza attól még mert belátod hogy miattad történt minden. Sírunk utánuk pedig ők ezt nem is tudják. Istenhez könyörgünk hogy engedjen minket a mennyországba annak reményében hogy ott majd találkozunk az elveszett szeretteinkel. Mégis a pokol kapuja előtt találjuk magunkat mert mi őltük meg őket. A szavainkkal és a tetteinkkel a sírba löktük őket ezzel megásva a saját sírunkat is hiszen nélkülük az élet már felér a halállal."

- Bejöhetek? - Kopog be halkan mire én válaszolok hogy igen így belép a helyiségbe.

- Miaz? - Nézek rá.

- E-én csak... Rosszat kérdeztem? - Kérdezi miközben a pólója alját cseszteti.

- Nem. - Rázom a fejemet miközben lecsukom a laptopot. - Csak eszembejutott hogy nem mentettem el a munkámat. A kérdésed pedig... - Gondolkozom el. - Szimplán csak nem jó emlék így nem gondolok rá szívesen. - Mondok meglepően sokat.

- Sajnálom.

- Nem baj. - Rázom a fejemet. - Unatkozol? Csináljunk valamit? - Erre bólint. - Nem mehetünk ki a házból szóval itt bent kell kitalálni valamit. - Megint bólint. - Mit csinálnál szívesen?

- N-nem tudom.

- Jolvan. - Bólogatok. - Mesélj valamit. - Könyökölök fel az asztalra.

- Mit? - Néz rám értetlenül majd leül a kanapéra amikor én arra rá mutatok.

- Bármit. - Tanácstalanul néz maga elé. - Csak van valami. - Megrázza a fejét. - Bármit mesélhetsz ami csak az eszedbe jut.

- Hát... A-anya nincs másik országban.

- Mi? - Nézek értetlenül.

- Ő próbálta m-megölni apát. Láttam a saját szememmel.