•Az Utolsó Feljegyzés•

9.

A kedvencemet játszotta. A fekete zongora előtt ült a cicás fehér pólójában és egy szürke melegítőben. Én éppen a kávémat iszogattam miközben ott álltam mellette és őt néztem. A szőke haja enyhén kócosan lógott a szemébe amit gyorsan eltűrt a füle mögé.

Nem bírtam levenni róla a szemeimet. A házban lévő sötét bútorok miatt úgy tűnt mintha az ő bőre fénylene. Biztosan a világos ruhái miatt is tűnt úgy mintha világítana a fiú de biztos vagyok abban hogy a bőre fényesebb még a hónál is. Lassan és óvatosan az arcára simítottam ami miatt ő ijedten nézett rám egy pillanatra de nem hagyta abba a zongorázást. Meg simítottam az arcát majd elengedtem. Attól féltem hogy ha sokszor érek hozzá akkor már nem lesz ilyen szép és puha.

A dal végeztével érdeklődve nézett rám ahogyan én is rá. Nem tudtam hogy mit szeretne ahogyan ő sem tudta hogy én mit szeretnék. Halványan elmosolyodtam majd a fejére simítottam.

Megmagyarázhatatlanul de még a haja is puhább volt. Mintha nem egy emberi lény ült volna előttem hanem egy kis angyal. Egy érintetlen angyal aki mégsem volt olyan érintetlen hiszen az anyja már bemocskolta a testét. És félő volt hogy ha ennyiszer hozzá érek akkor talán én miattam is kevésbé fog ragyogni a bőre.

- M-Minho. - Szólít meg ezzel kizökkentve engem a gondolataimból.

- Igen?

- Nem fogsz elkésni? - Motyogja mire én értetlenül megnézem a karórámon az időt.

- Oh. - Lepődöm meg. - Talán még időben odaérek. - Sietek gyorsan a konyhába ahol elmostam a poharamat majd gyorsan összeszedtem minden holmimat. - Sietek vissza. - Nézek a kis angyalra aki csak hümmög.

Akkor hazudtam neki. Egyáltalán nem siettem mert még elmentem a fiúkkal meginni egy alkoholos italt. Nem terveztünk berúgni csak mindenkire ráfért már egy ital. Régen ültünk össze mindannyian így jól el szórakoztunk. Nem akartam sokáig maradni mert tudtam hogy otthon egyedül van a zongorista fiú de ez miatt azért lelépni sem akartam olyan korán.

Amikor beléptem a házba rögtön vele találtam szembe magam. A pólója alját csesztette miközben engem nézett könnyes szemekkel. Megőrített az ahogyan nézett rám.

- A-azt mondtad hogy sietsz. - Motyogja miközben lehajtja a fejét majd szomorúan néz vissza rám. Nem tudtam semmit mondani csak néztem őt ahogyan ott állt előttem. Többször is végignéztem rajta ami miatt nyelnem kellett egy nagyot. Aranyosnak találtam ahogyan várakozóan nézett rám.

- Tényleg hazudtam. - Vallom be. - Nem tudtam hogy lesz programom délután. - Lépek hozzá közelebb. - Történt valami? - Lehajtott fejjel megrázza a fejét mire én hümmögök. - Ittam egy kis alkoholt. - Erre csak aprót bólint én pedig az arcára simítok. - Nem vagyok részeg. - Kezdem el simogatni a puha bőrét. - Semmit nem értek. - Rázom a fejemet. - Most tényleg megfogsz halni? Mármint tudom hogy csak kamu az egész de nem akarok az anyád bűntársa lenni. Viszont tudom hogy ha hagyom hogy elmenj akkor elmondasz valakinek mindent és börtönbe jutok miattad. Szóval nem mehetsz el addig míg az anyád el nem jön érted. - Mondom miközben a másik kezemmel is az arcára simítok. - Ne haragudj rám.

- Mi? - Néz rám félve. - Miért?

- Igérd meg hogy nem fogsz haragudni rám amikor elengedlek az anyáddal.

- Muszáj vele mennem. - Hajtja le a fejét.

- Mi történt az apáddal? Az anyád ölte meg a kórházban igaz?

- Nem tudom. - Rázza a fejét. - Nem engedett ki a házból.

- Értem. - Igazából egyáltalán nem értem de ez most lényegtelen. - Mondjak valamit? - Érdeklődve néz fel rám amin én halványan elmosolyodom. - Az én szüleim sem voltak valami normálisak. - Engedem el az arcát majd a kezére fogok. A nappaliba megyek ahol leülök a kanapéra őt pedig mellém ültetem. - Hiába gondolták azt hogy minden rendben van mert egyáltalán nem. - Mondom miközben rázom a fejemet. - Elmondjam? - Nézek rá majd a kezünkre amit ő néz. Lassan felnéz rám azokkal az értetlen szemeivel. - A szüleim meghaltak miattam. - Sóhajtok gondterhelten.

- Mi? - Lepődik meg.

- Imádtam őket tudod? - Nézek el róla. - Szerettem őket annak ellenére is hogy folyamatosan veszekedtek. Mindenen össze tudtak veszni de komolyan. Ők már nem szerették egymást csak azért voltak még együtt mert a tesómmal még picik voltunk. Nem akarták hogy elvált szülők gyerekei legyünk na meg nem tudtak megegyezni abban hogy kivel éljünk tovább. Na mindegy is. - Vonom meg a vállam. - Szerettem őket pedig folyton azt hallgattam hogy szavakkal gyilkolták egymást. A tesóm más mint én. Ő utált otthon lenni így minden este másnál aludt. Lassan már nem is élt velünk ami nem volt jó hiszen akkor még nagyon fiatal volt. Lényegtelen! - Rázom a fejemet. - Volt egy hosszan tartó párkapcsolatom aminek a szüleim nem örültek. Elmondásuk szerint nem hozzám való volt és persze az sem tetszett nekik hogy a szerelem miatt megváltoztam egy kicsit. - Sóhajtok. - Nem jártam be a suliba mert vele lógtam na meg egyre több verekedésbe keveredtem miatta. Bevallom talán az én hibám mert eléggé forró fejű voltam akkoriban és nem bírtam elviselni hogy ha valaki más ért hozzá. Na mindegy! A lényeg a lényeg hogy egyszer valahogyan egy buli után veszekedni kezdtem pár sráccal. Nem volt nagy dolog viszont a következményei már igen. Nagyon szerelmesnek éreztem magamat és ezt ki is mutattam ami miatt ezek a srácok folyamatosan vele fenyegettek. Azt akarták hogy csináljam helyettük a piszkos munkát de én semmi ilyesmibe nem akartam bele folyni. Viszont akkoriban még a családom sem volt fontosabb a szerelemnél. Próbáltam elkerülni ezeket a rossz srácokat de nem ment mert nem szálltak le rólam és a családomról. Alszol? - Mosolyodom el halványan amikor a mellettem ülőre nézek.

- Nem. - Rázza a fejét. - Hallgatom. - Erre hümmögök.

- A lényegre térek mostmár. - Aprót bólint én pedig elnézek róla mert ha őt nézem akkor folyamatosan mosolygok mint valami nem normális. - Egyszer valami jó nagy hülyeség miatt ezek a fiúk eljöttek hozzánk és fegyverrel a kezükben fenyegetőztek. Már nem emlékszem hogy mi történt pontosan de mind a két szülőmet hason lőtték ahogyan az akkori szerelmemet is. - Sóhajtok. - Nyilván szomorúak voltunk a tesómmal meg minden ilyesmi. Éveken keresztül magamat hibáztattam a haláluk miatt. A halálba akartam ugrani mert azt éreztem hogy nem érdemlem meg azt hogy éljek hiszen nekik kellene élniük.

- Megakartál halni? - Kérdezi halkan és hitetlenkedve mire én bólintok.

- Nagyon sokat gondolkoztam ezen aztán egyszer elmentem egy hídhoz. Csak álltam és bőgtem mert rossz embernek éreztem magamat hiszen a szüleim meghaltak miattam és még az öcsémet is magára akartam hagyni. Éveken keresztül szenvedtem és azon agyaltam hogy hogyan tudnék meghalni a legegyszerűbben. Amikor a hídon álltam megjelent az anyád. - Nézek a fiúra aki meglepődve néz rám. - Bizony. - Nézek el róla. - Akkor este lebeszélt a halálról és elérte hogy felkeressem az öcsémet aminek hála kiderült hogy a tesóm is a halálon gondolkozott az évek során. Nem akartam hogy meghaljon ezért a kezembe vettem a dolgokat és újra a testvére lettem akire bármikor számíthatott. Az anyádnak hála lehetek most itt bár ez nem minden szempontból jó. Bíztam benne és én azt hittem hogy ő egy jó ember mivel engem is megmentett a haláltól. Hálás vagyok mert neki hála megtudtam hogy a szüleim éveken keresztül boldogan éltek nélkülünk mert az egész dolog csak megjátszott volt. Megakartak szabadulni tőlünk és a szerelmemtől is aki sajnos viszont igazából meghalt.