•Az Utolsó Feljegyzés•

7.

Mit is mondhatnék? Újra és újra a megszállottja lettem annak a dalnak. Mintha az összes érzelmemet el tudta volna mesélni. Minden boldog és szomorú emlékemet. Szomorúan hangzott de mégis megtaláltad benne azt a boldogságot amit mélyen legbelül te is éreztél.

Egyre többször hallgattam ami miatt úgy tűnt hogy egyre rövidebb lett. Persze ez nem így volt. Megkértem hogy játsza el újra és újra. Ő pedig megtette ugyanúgy ahogyan a múltkor is. Ha egész nap ezt akarnám hallgatni akkor egész nap csak ezt játszaná. De nem voltam ilyen kegyetlen. Biztosan megunta volna és amúgy sem akar ott ülni folyamatosan a zongora előtt hiába hogy én ezt szeretném.

Minden aggódalmam elszállt ahogyan őt hallgattam. Újra nyugodt voltam mert tudtam hogy semmi baj nem történt és abban hittem hogy nem is lesz baj. Olyan volt minden mintha hirtelen nem csak én hanem minden más is megnyugodott volna. Még ő is.

Már nem sírt és nem is félt. Eddig minden estét végig sírt aztán alig mert hozzám szólni. Mostmár viszont nem dadog és egyre többet beszélünk még akkor is ha ez nem úgy tűnik. Nekem ez sok hiszen az elején még egy szót sem mondott.

Néha talán beszélhetnék vele többet is de minek? Valamiért azt érzem hogy hamarosan már nem lesz itt ami egy kis aggódással töltött el. Fogalmam sincs hogy hogyan lesz tovább. Mégis mit mondjak a rendőrségnek ha meglátnának? Elraboltuk aztán fogva tartom a házamban de én nem vagyok bűnös!

Ő az egyetlen szemtanú aki alá tudja azt írni hogy tényleg az anyja próbált gyilkolni. Míg az apuka nem ébred fel addig nem tudják kihallgatni. Amíg pedig az ébredésre várnak addig a fia és a felesége után nyomoznak. Nem akarok belebonyolódni ebbe de tényleg. De hát mit tehetünk? Nálunk van az egyszem gyerekük akit nem mostanában fognak viszont látni. Ha csak nem jön el érte az anyja és csinál úgy mintha vele lett volna külföldön. Ha viszont nem jön érte senki akkor muszáj itt maradnia.

De mit kezdjek vele? Nem zárhatom be mint egy veszett kutyát. Hagyjam hogy az egész életét itt töltse le egy házban az erdő közepén? Semmit nem tud csinálni mivel nem mehet ki. Ez a zongora az egyetlen amivel el tudja ütni az idejét. Na meg mi vagyok én? Miért kellene hagynom hogy itt lakjon velem?

Nyilván a mi hülyeségünk volt az hogy elhoztuk de hát akkor hirtelen azt hittük hogy majd az anyja érte fog jönni. Mi voltunk a hülyék ezt aláírom. Ott kellett volna csak hagyni és lelépni gyorsan. De mostmár mindegy. Visszafordítani az időt már nem lehet így bele kell törődni a sorsunkba. Viszont az eléggé zavar hogy én leszek az egyetlen akit lecsuknak hiszen én tartom fogva a fiút. Persze jó lenne ha nem kapnának el mindenkit de miért én nekem kell elvinni a bajt ha beüt a szar?

- Miben vagy jó ezen kívül? - Kérdezem mire ő megrázza a fejét.

- Nem tudom.

- Valamiben csak ügyes vagy még.

- Talán... - Gondolkozik el. - Tudok még gitározni. - Erre hümmögök.

- Úgy értettem hogy a zenén kívül.

- Oh~

- Nem baj. Zenélj csak addig amíg szeretnél. - Hümmög majd elkezd egy újabb dalt.

Este felé Chan beállított és elkezdett valamit magyarázni de nem nagyon értettem. Idegesnek tűnt de közben pedig izgatottnak is.

- Lassabban. Nem értettem ebből egy szót sem. - Rázom meg hitetlenkedve a fejemet. Chan ezek után elmondta érthetően hogy felkereste Mrs. Han azzal hogy elviszi a fiát ha képesek vagyunk meg húzni magunkat míg elsimúlnak a dolgok.

Ezen én meglepődtem majd vállat vontam. Ha a nő megtudja oldani anélkül hogy minket belekeverni akkor rendben van. Viszont ha megint átakar minket baszni akkor élve elásom ide az erdőbe. Ez nem számít gyilkosságnak nem? Majd azt mondom hogy bújocskáztunk és jól elbújt.

- Figyelj ide Jisung. - Kezdi el kedvesen Chan. - Ahogyan hallottad az anyukád eljön érted.

- Nem akarom. - Rázza a fejét.

- Miért? - Nézünk értetlenül. - Nem lesz baj oké? - Mondja még mindig kedvesen.

- Attól félsz hogy bántani fog? - Vonom fel a szemöldököm mire ő aprót bólint.

- Nem fog. - Rázza Chan a fejét. - Ne mondj senkinek semmit és nem lesz baj. Az anyád sem akar börtönbe jutni szóval nem tesz veled semmit. Kitalál egy kamu sztorit hogy hol voltatok neked pedig ezt kell majd ugyanúgy elmesélned mindenkinek. - Erre hümmög. - Senkit nem említhetsz meg érted? Se azt amit láttál az este sem pedig minket. Nem jártál itt és nem tudod hogy kik vagyunk. - Bólint. - Jolvan. - Mosolyog kedvesen. - Nem lesz baj. - Próbálja meggyőzni őt de szerintem inkább magát próbálja nyugtatni.

Másnap reggel megjelent itt Mrs. Han. Nem mondott semmit csak annyit hogy senkinek ne járjon el a szája és nem lesz senkinek baja. Egy kissé fenyegetve éreztem magamat de annyi baj legyen ha ezek után minden rendben lesz nem? Elvitte a kis zongoristát ami után én is távoztam a házból és munkába indultam.

Az eső hetekig esett de nem is bántam. Mintha az időjárás a hangulatomat tükrözte volna vissza nekem. Három hétig ilyen voltam és tudtam hogy miért. Azért mert nem zenélt senki a zongorán. Nem hallottam azt a szép dalt amit olyannyira szeretek.

Csak az újságból tudtam azt hogy mi történik a Han családdal. Az apuka felébredt ám az éjszaka folyamán furcsa módon meg is halt. Szívinfarktus lett a halál oka bár ez szerintem nem éppen így történt. Milyen érdekes hogy a feleség megérkezett és a férj aki az egyetlen szemtanú már rögtön meg is halt. A nő nyilván tudta hogy nem állhat elő egy hazugsággal ha a férj teljesen mást mesél el így inkább megölte.

Róla viszont semmit nem írtak. Mit is írhattak volna? Nem írták le hogy az anyja milyen hazugsággal állt elő. Valószínűleg csak annyit mondott hogy nem tud semmiről így vele nem nagyon foglalkoznak hiszen elvileg itt sem volt aznap éjjel.

Hiányzott az a dal. Tudtam hogy szükségem van arra a dalra ahhoz hogy végre normális legyek. Vicces hiszen épp akkor kellett volna megnyugodnom amiért nem csuktak le viszont mégsem voltam nyugodt. Feszült voltam és rosszkedvű. Egyszer oda ültem a zongora elé hogy hátha képes vagyok újra játszani de nem ment. Nem bírtam újra kezdeni mert nem álltam készen rá.

Egy hónap múlva pedig valaki kopogtatott az ajtómon. Ajtót nyitottam így szembe találtam magamat a kis zongoristával és annak az anyjával. Meglepődve néztem rájuk viszont nem mondtak semmit csak bejöttek a házba.

- Miért vagytok itt? - Nézek rájuk felváltva. - Nem kellene itt lennetek. - A nő ezt pontosan jól tudta mégis ide állított egy ötlettel a fejében.