•Az Utolsó Feljegyzés•

4.

- Valaki itt van. - Motyogja miután bekopogott a dolgozó szobámba.

- Jövök. - Sóhajtok majd elmentem azt amit eddig csináltam aztán elhagytam a dolgozó szobát.

Furcsa volt hogy nem csengetett az illető így a kis zongoristának mondtam hogy menjen le a pincébe és csak akkor jöjjön elő amikor én szólók neki.

- Igen? - Nyitok ajtót.

- Jó napot! - Hajol meg egy nő mire én hümmögök.

- Segíthetek?

- Tegnap erre jártam és meghallottam egy csodás dallamot. Esetleg maga játszott ilyen szépen?

- Nem. - Rázom a fejemet.

- Hát akkor ki? - Gondolkozik el.

- Sajnálom de nekem nincsen semmilyen hangszerem.

- Oh. - Szomorodik el. - Ez nagyon kár. Esetleg lakik még erre valaki?

- Igen. - Bólintok egy hamis mosollyal az arcomon. - Talán a szomszéd madárkák énekeltek. - Mondom ironikusan. - Csak viccelek. - Kuncogok a nő értetlen fejét látva. - Senki nem lakik erre. Miért is költözne valaki az erdő közepébe ha nem akarna valamit rejtegetni?

- Tessék? - Néz rám értetlenül és meglepődve.

- Úgy értem hogy ezt a csodás dallamot keresse inkább az erdőn kívül mert erre nem lakik más csak is én. - Erre hümmög.

- Sajnálom hogy zavartam.

- Egyáltalán nem. - Mosolygok rá hamisan. - Remélem megtalálja a szép dallam tulajdonosát. És kérem... - Nézek rá még mielőtt elmenne. - Ne mászkáljon egyedül ilyenkor ilyen helyeken.

- Köszönöm de semmi gond az aggodalomra. - Mosolyog kedvesen majd egy intés után elsétál kifelé az erdőből. Becsuktam az ajtót majd lementem a pincébe.

- Gyere. - Mind a ketten elhagyjuk a pincét majd a nappaliba megyünk ahol kezdődik minden elölről. Míg ő zongorázik addig én a kávémat iszogatva olvasok egy újságot. Miért pont újság? Azért mert ebben vannak a fontos hírek amik engem érdekelnek. Mint például az hogy "meggyilkolták a diákok a fizika tanárt az iskolában amiért azt állította róluk hogy drogot fogyasztottak. A rendőrség kiderítette hogy a tanárnak igaza volt a diákok pedig az ítéletre várnak." Na de ez az ami igazán érdekelt! Eltűnt személyek. Első helyen a kis zongorista. Örültem hogy ezt megláttam mert így tudom hogy keresik a fiút ami persze nekem nem jó hiszen velem él. Ám valamin még megakadt a szemem. "Brutálisan megakartak gyilkolni egy férfit de szerencsére túlélte. Fiát és feleségét még mindig keresik akik rejtélyes módon eltűntek." - Azt a faszom. - Ülök fel meglepődve ami miatt a kicsi fiú értetlenül néz rám. - Az apád nem halt meg.

- M-mi? - Néz ő is meglepődve. Rögtön a telefonomért nyúlok és hívni kezdem Chant. Idegesen vázolom fel hogy mi történt viszont ő erre azt válaszolta hogy tudott róla a hírekből.

- Mi a faszt csináljunk most a fiával? - Kérdezem mire Chan azt mondja hogy ő sem tudja. Próbáltam hívni Mrs. Hant de nem vette fel ezért megfordult a fejemben hogy felhívom a férjét. Viszont az nem lenne jó ötlet hiszen valószínűleg rendőrségi felügyelet alatt van a kórházban így tudnának arról hogy kerestem őt. Na meg hogyan mondanám el neki azt hogy elraboltuk a fiát aki itt van a házamban még mindig?

Ideges voltam mert tudtam hogy ha Mr. Han felépül akkor azonnal kihallgatják. Nyilván nem tudhatta hogy mi ott voltunk de attól féltem hogy beállítanak hozzám a rendőrök és elvisznek. Chanékkal pedig már csak a börtönben fogok találkozni. Ez volt akkor a legnagyobb félelmem.

Nem akartam egyedül otthon hagyni a zongoristát mert rettegtem attól hogy megakar szökni. Visszagondolva rossz ötlet volt elmondani neki hogy él az apja mert így ez reményt adhatott neki arra hogy végre elmenjen innen.

Channal megbeszéltük hogy nem visszük ki a házból a fiút mivel nem akartuk hogy véletlenül valaki meglássa így továbbra is nálam maradt. Ideges voltam ezért nem aludtam mert csak az járt a fejemben hogy nekünk az egyik nap végünk lesz. Az egyik nap megállnak itt a rendőrök és letartóztatnak.

Nem akartam börtönbe menni. Tudtam hogy milyen ott bent lenni annak ellenére is hogy még sosem csuktak le. Sok barátomat kapták el és zárták be olyan kis dolgok miatt amik felett csak szemet kellett volna hunyni. Mindannyian megölték magukat a börtönben mert nem bírták. Vagy azért mert az őrök bántották őket vagy pedig azért mert túl sokszor ejtették le a szappant a fürdőben.

Mindegy hogy mi volt az indíték. Azon a tényen nem változtat hogy a börtön miatt haltak meg. Ismertem magamat így tudtam hogy én is inkább előbb ölném meg magam minthogy elviseljem ahogy mások újra és újra megaláznak. Talán egy kicsit túlságosan is paranoiás voltam így napokig semmit nem aludtam. Ingerült voltam és alig bírtam a munkára figyelni. Folyamatosan azon agyaltam hogy vajon már megszökött? Vajon már jönnek értem a rendőrök? Vajon elmondott mindent? Azt mondta nekik hogy mi akartuk megölni az apját?

Viszont semmi nem így történt. Ő mindig ott ült a pincében arra várva hogy mikor érek haza és engedem ki. De már nem volt értelme annak hogy feljöhetett hiszen nem kértem arra hogy zongorázzon nekem. Nem beszéltem vele csak akkor ha nagyon muszáj volt. Látszólag pedig rá is átragadt az aggódásom és a feszültségem. Még annyit sem beszélt mint eddig gondolom azért mert én sem szóltam hozzá. Folyamatosan csak mutogatott és hümmögött. Enni is alig evett ahogyan én is. Esténként újra hallottam ahogyan álomba sírja magát reggel pedig már nem is akart kijönni. Nyitva hagytam a pince ajtót de egyszer sem jött ki.

Chan szerint azért ilyen mert én is. Ennek semmi értelme nem volt de rájöttem hogy talán egy kicsit tényleg figyelnem kellene magamra. Legalábbis ha magamra nem de rá igen.

- Egyél. - Nem csinál semmit csak bámul maga elé. - Nem mondom mégegyszer. - Nézek rá komolyan. - Ha most nem eszel akkor később sem kapsz. - Megint csöndben ül tovább mire én sóhajtok. - Ha meghalsz én a saját életemre esküszöm hogy csak eláslak ide az erdőbe valahová. Még virágot sem fogok rád tenni. - Rázom a fejemet. A szemei könnyeztek az egyik lábát pedig már megint rázta.

- A-anya... - Kezdi el halkan. - Nem is fog jönni i-igaz? - Néz rám szomorúan mire én vállat vonok.

- Amúgy sem mehetsz sehová. - Zárom le ennyivel majd enni kezdek. Eddig nem volt energiám főzni így most hogy rávettem magamat nagyon jól esik a meleg házi koszt.

- Köszönöm. - Motyogja majd enni kezd. Én erre csak hümmögök mert félő hogy ha valamit mondanék akkor azzal csak újra azt érném el hogy sírna. Arra pedig nekem nem volt idegrendszerem és türelmem hogy végighallgassam ahogyan megint átsírja az egész éjszakát.

- Edd meg. - Mutatok az utolsó falat húsra ami a tányérján van. Megrázza a fejét mire én sóhajtok. - Edd meg.

- Teli vagyok. - Fog a hasára.

- Meg a ló faszt! Mindjárt én tömlek meg és akkor megtudod hogy milyen amikor teli vagy! Egyél. - Meglepődve néz rám mire én sóhajtok majd a pálcikámmal megfogom a hús darabot és a szájához emelem. - Fáj a karom. - Sürgetem mire ő lassan a szájába veszi az utolsó falatot mire én hümmögök.