A Főnök "BEFEJEZETT"

7. Fejezet

3 napja már hogy csak vegetáltam, nem ettem és nem ittam semmit, wc-re is csak akkor mentem, ha nagyon kellett. Egèsznap csak feküdtem, és zokogtam. Senki nem jött, hogy vigasztaljon, senki nem akarta hogy szedjem össze magam. Egyedül Max kérdezte meg néha, kérek e valamit, de válasz nélkül távozott a szobámból. A lakást azóta nem hagyta el, hogy Christian elment. Talán féltek, hogy véget vetek az életemnek. Őszintén, gondoltam rá, de valahogy, ahhoz se volt már erőm. Kifogyott belőlem minden, a könnyekkel együtt távoztak, csak egy üres test maradt a fájdalmam, és a szerelmem után. Felkeltem az ágyból, kisétáltam a szobámból, Max ram nézett , de nem zavart meg, hogy bemenjek a fürdőbe. Kinyitottam a csapot, és beálltam a zuhany alá. Ott álltam legalább félórát a hideg vízben, és még ezt sem éreztem igazán  Régen mindig felfrissitett, de most már ez az érzés se volt bennem.  A zuhanyból kilépve, magamra tekertem egy törölközőt, és visszamentem a szobámba. Max csak addig nézett rám, amíg látta, jól vagyok, vagy hogy még élek, nem tudom. Felhúztam a melegítőmet, szürke nadrág, és bő szabású szürke pulcsimat. Kimentem Maxhez és 3 nap után először szólaltam meg.

- Max- ő rám nézett
- Szükséged van valamire Kate?- kérdezte, s a hangjaban gyengédség volt. Azt hogy jól vagyok, sose kérdezte, hiszen látta, hogy nem, de ezalatt a pár nap alatt, óránként kerdezte, kell e valami nekem
- Készen állok, hogy elmenjek- csak ennyit mondtam, beletörődtem, hogy el kell mennem, s vártam mit kell tennem
- Rendben van Kate- elővette a telefonját, és pötyögött valamit, azonnal jött a válasz. Christiannak jelentette a dolgot. Arra számítottam, talán felhív, vagy idejön, hogy elmondja hogyan tovább, de Max felállt és át nyújtott nekem egy borítékot. Azonnal kinyitottam, azt hittem levél van benne tőle, de nem. Csak egy prospektus, egy egyetemről, két jelentkezési lap szakágra, az egyik üres a másik kitöltve. Egy cím és egy telefonszám. Volt ott még egy lakás kulcs,  egy bankkártya a nevemre, és készpénz. Hát ennyi, ez az új életem, Christian ezt intézte nekem. Tényleg azt akarta hogy elmenjek, azt akarta hogy új életet kezdjek. Egy olyat, ahová valójában tartozom, és az nem itt van. Régen talán az egészet az asztalra dobtam volna, mondván nem kell, de jelenleg már ez sem érdekelt. Megijesztett mennyire nem érzek semmit. És talán ez amit most a kezemben tartok lehet a kulcsa annak, hogy visszataláljak a régi önmagamhoz, amikor meg csak egy seattlei kiscsaj voltam, és nem volt semmi gondom az életemben.
Vajon képes lennék ra újra? Hogy úgy éljek? Vajon elfogom felejteni valaha ezt az egy évet, amit itt töltöttem? Vajon lesz egy férjem, aki szeret, és sose fogja tudni, hogy táncoslány voltam Prinstonban? Vajon lesz gyerekem?
Talán, talán lesz egy férjem aki szeret, de azt biztosra tudtam, sosem fogom elfelejteni azt a férfit, aki porra zúzta a szívem, s ezzel megmentette az életem.

- Köszönöm Max- visszacsuktam a borítékot és vártam a folytatást.
- Chrstian szeretné ha tudnád, nem vagy tiltólistás, ha bármire szükséged van, számíthatsz a segítségére.
- Köszönöm.- automatikusan válaszoltam
- Bármit elvihetsz a lakásból, itt minden a tiéd.
- Nincs szükségem semmire
- Legalább a ruháidat csomagold be Kate, legyen váltás ruhád,  amíg nem veszel újakat.
- Igazad van Max, köszönöm- mosolyogtam

Christian utálta bennem, hogy sosem tettem azt amit mondott, vagy ha meg is tettem állandóan feleseltem neki. És most, hogy nem érdekelt már semmi, most egy bólogató kutya lettem.

- Szólj ha indulhatunk Kate, ha elkészültél- bólintottam

Bementem a szobámba és összepakoltam pár ruhát. Maxnak igaza volt, valószínűleg  kell pár nap, amíg az új helyen kimozdulok, és tudok venni magamnak kaját, meg ruhát. Úgyhogy a ruhákat bepakoltam egy kisebb utazótáskába, a magassarkú cipőket itt hagytam, nem gondolom, hogy szükségem lenne rá egyhamar. Fogtam a régi táskámat, ellenőriztem hogy az irataim megvannak e. Körbenéztem, és egy pillanatra eszembe jutott, milyen nagy reményeket fűztem ehhez a lakáshoz, a munkához, egy új élethez, s mindez egy hét alatt romba dőlt.
Vettem egy nagy levegőt és kimentem a táskákkal, Max azonnal átvette tőlem, kimentünk a lakásból, le a parkolóba, de egyszer se néztem vissza. Max kinyitotta nekem a hátsó ajtót, és akkor megláttam, hogy az enyém feletti lakásban valaki állt az ablak előtt, és amikor észrevette, hogy nézem, hátralépett. Max követte a tekintetemet, majd intett szálljak be.
Az út alatt nem beszélgettünk, nem is volt miről beszélni. Amikor elhagytuk a várost, egy néma könnycsepp futott le az arcomon, amit azonnal letöröltem, de Max látta, és a szemében csak sajnálatot láttam. 3 órát utaztunk, amikor elértünk egy nagyobb városba. Nagyon barátságosnak tűnt, rendezett, szép parkokkal, fákkal, sok emberrel. Más volt mint Prinston, és más mint Seattle, ahogy egyre jobban bementünk a városba, melegség öntötte el a szívem, izgalomba jöttem, hogy talán itt tényleg helyre jön az életem. Max elvitt az  egyetemre, megkérdezte, hogy jó e a szakág, amit kitöltöttek, és mivel ugyanaz volt mint amit már tanultam, bólintottam hogy igen. Beadtuk a jelentkezési papírt, majd átvettük az órarendet, hazirendet, holnaptól már kezdhetek is. Ezutan elvitt a lakáshoz, amit mint kiderült Christian az én nevemre vett. Nem ellenkeztem ez ellen sem, nem éreztem úgy ,hogy ez jár nekem, inkább csak örültem, hogy annak ellenére, hogy azt mondta, nem vagyok már az övé, Ő még gondoskodott rólam. Ez azt bizonyította, hogy hazudott. Most először, hazudott nekem. Ettől újra felgyult valami bennem, és Maxra néztem.