You & Me [Stray Kids ff.]

💮1💮

Az őszi napfény tompán szűrődött át a fák lombjain, elérve a gimnázium udvarának szélén megbúvó padot, ahol Park Yun-ho egy könyvet szorongatott. Bár az oldalakat böngészte, a szavak elmosódott foltokként jelentek meg előtte. A diákok zsivaja körülötte mintha távoli zajként csapódott volna le; minden nap ugyanaz a káosz, amelyben ő próbált észrevétlen maradni.

A megszokott helyén ült – a fal mellett, a nagy fa árnyékában, távol mindenkitől. Ez volt az a sarok, ahol biztonságban érezte magát, ahol senki sem zavarta. Itt nem kellett beszélnie másokkal, és senki sem próbált közel kerülni hozzá.

Ahogy lapozott, tekintete akaratlanul is a távolabb álló csoport felé siklott, akik hangosan nevettek és csevegtek. A Stray Kids néven ismert diákok csoportja minden nap az iskola központi szereplői voltak. Magabiztosan uralták a helyet, mintha az egész iskola az övék lenne, és úgy tűnt, mindenki kedvelte őket. Yun-ho számára viszont ők is csak zajos árnyak voltak a háttérben.

Yang Jeongin, a csoport egyik legvidámabb tagja, mindig mosolygott, és bárkihez kedvesen szólt, akivel csak találkozott. De ma valamiért Jeongin tekintete hosszabb ideig időzött Yun-hón, mint általában. Már egy ideje felfigyelt rá, hogy Yun-ho mindig egyedül van, és sosem csatlakozik senkihez. Valami a csendes, visszahúzódó viselkedésében vonzotta.

Jeongin óvatosan figyelte őt, próbálta kitalálni, hogyan közelíthetne hozzá anélkül, hogy tolakodónak tűnjön. A barátai hangosan beszélgettek körülötte, de ő elhatározta, hogy ma megpróbál kapcsolatot teremteni Yun-hóval, még ha csak egy rövid pillanatra is.

Ahogy elindult felé, figyelte, hogy Yun-ho hogyan görnyed a könyve fölé, mintha az elég lenne ahhoz, hogy eltakarja őt a világ elől. Jeongin lassan közeledett, nem akarta megijeszteni vagy zavarba hozni. Az árnyékos fa alatt állt meg, nem túl közel, de elég távol ahhoz, hogy ne érezze Yun-ho fenyegetve magát.

– Szia – szólalt meg halkan Jeongin, mintha csak próbára tenné a szót.

Yun-ho összerezzent a hangra, majd lassan felnézett, de nem szólt semmit. Csak bólintott, jelezve, hogy hallotta Jeongin szavait.

– Észrevettem, hogy mindig itt olvasol. Jó könyv? – kérdezte Jeongin, miközben a tekintetét a könyvre szegezte, nem akarva túl hosszan Yun-ho arcába nézni.

Yun-ho zavartan pillantott a könyvre, amit egész nap próbált olvasni, de valójában egyetlen sor sem ragadt meg benne. A kérdés ártalmatlannak tűnt, mégis elbizonytalanította. Nem tudta, mit válaszoljon, így csak egy apró, félénk bólintással felelt.

Jeongin megértette, hogy Yun-ho nem akar beszélgetni, ezért nem erőltette tovább. Csak egy pillanatig állt ott, majd halk hangon folytatta:

– Ha egyszer segítségre lenne szükséged bármiben, akár tanulásban, nyugodtan szólj. Szívesen segítek. – A szavait finoman, természetes hangnemben mondta, mintha egy régi ismerősnek szólna.

Yun-ho újra felnézett, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. Jeongin látta a bizonytalanságot a fiú szemében. Nem ellenséges volt, de mélyen rejtett valamit, amit Jeongin még nem értett.

– Köszönöm – suttogta végül Yun-ho halkan, alig hallhatóan.

Jeongin halványan elmosolyodott, és egy rövid bólintás után visszaindult a barátaihoz. Nem akarta erőltetni a dolgokat, tudta, hogy Yun-hónak idő kell. Ő is időt akart adni neki. Valamiért úgy érezte, hogy nem kell sietnie.

Yun-ho figyelte, ahogy Jeongin visszatér a barátaihoz, és mély lélegzetet vett. A szíve még mindig hevesen vert, de valami enyhe megnyugvást érzett. Jeongin nem volt tolakodó, nem tett semmi erőszakosat, csak hagyta, hogy Yun-ho a saját tempójában nyisson felé. Egy része kíváncsi volt, vajon miért érdekelheti egy olyan népszerű fiú, mint Jeongin.

Ahogy visszatért a könyvéhez, még mindig érezte a találkozás utóhatását. Talán nem mindenki olyan, mint akitől tartott.