You & Me [Stray Kids ff.]

💮19💮

Yun-ho egész nap feszült volt, még mindig a tegnap esti események hatása alatt állt. A csók Jeonginnal mély nyomot hagyott benne, nemcsak azért, mert gyengéd és bensőséges volt, hanem mert Jeongin jelenléte továbbra is erőt adott neki. A félelmei, amelyek annyi éven át fogva tartották, hirtelen egyre halványabbnak tűntek, mintha Jeongin minden egyes pillantásával vagy érintésével szétszaggatta volna azokat a láncokat.

A nap közben hamar elérkezett a délután, és Yun-ho úgy döntött, hogy egyedül sétál egyet a parkban. Az őszi napfény kellemesen melegítette az arcát, de valami ott motoszkált benne: a tudat, hogy Kai még mindig a közelben van, az a régi, megfoghatatlan félelem, amit éveken át hordozott.

És valóban, nem telt el sok idő, amikor Yun-ho a park egyik csendesebb szegletébe érve megérezte, hogy valaki követi. Ahogy lassan megfordult, Kai ott állt előtte. A fiú arca most is ugyanazt a megszállottságot tükrözte, mint amikor 14 éves korában először találkoztak.

– Hányszor kell még megmondanom, Yun-ho? Te az enyém vagy – mondta Kai halkan, de fenyegetően.

Yun-ho szíve ismét hevesen kezdett verni, de ezúttal más volt. Nem a megszokott, bénító félelem volt, hanem valami más: düh. Elege volt. Elege volt abból, hogy Kai tönkretette az életét, hogy éveken át rettegésben tartotta. És most, hogy Jeongin ott volt mellette, megváltozott valami. A bátor fiatal srác, akivé vált, már nem akart tovább félni.

– Nem, Kai. Soha nem voltam a tiéd, és soha nem is leszek – mondta Yun-ho, a hangja meglepően határozottan csengett, még saját magának is meglepetést okozva.

Kai arca elsötétült, közelebb lépett hozzá, de Yun-ho nem hátrált meg. Még ha a régi félelmei vissza is tértek volna egy pillanatra, mostanra elég erős volt ahhoz, hogy szembenézzen velük.

– Jobb lenne, ha most elmennél. Végeztem veled – folytatta Yun-ho, és először életében tényleg így is érezte.

Kai dühösen felmordult, de mielőtt bármit tehetett volna, Jeongin hirtelen megjelent a park bejáratánál. Kai megtorpant, és egy pillanatra meghátrált, miközben Jeongin közelebb lépett Yun-hohoz, az oldalán állva, ahogyan mindig is tette.

– Hallottad, amit mondott. Tűnj el innen, Kai – Jeongin hangja csendes volt, de tele volt figyelmeztetéssel.

Kai még egy pillanatra Yun-hora nézett, mintha még mindig próbálná elérni a régi hatását, de már tudta, hogy vesztett. Yun-ho nem volt már az a gyenge, megtört fiú, akit éveken át zaklatott. Felszisszent, majd megfordult, és eltűnt a park sűrűjében.

Yun-ho remegve sóhajtott fel, érezte, hogy a vállairól egy hatalmas súly gördült le. Végre szabad volt. A démon, aki annyi éven át kísértette, eltűnt az életéből.

– Jól vagy? – kérdezte Jeongin halkan, miközben gyengéden átkarolta Yun-ho vállát.

Yun-ho egy apró mosolyt küldött felé, majd bólintott.

– Most már igen. Köszönöm, hogy itt voltál. De tudod mit? Nem is rád volt szükségem ahhoz, hogy legyőzzem. Végre... kiálltam magamért – mondta, miközben a tekintete még mindig a távolba révedt, ahol Kai eltűnt.

Jeongin mosolygott, majd szorosabban magához ölelte Yun-hot.

– Büszke vagyok rád – suttogta.

Yun-ho pedig végre úgy érezte, hogy megérdemli ezt a büszkeséget. Hosszú idő után először igazán önmaga lehetett.