You & Me [Stray Kids ff.]

💮7💮

Yun-ho az iskolába érve próbálta magát összeszedni. Ahogy belépett az épületbe, azonnal érezte a szokásos feszültséget. A diákok zajos forgatagában még mindig ott lappangott a félelem. Minden egyes idegen pillantás a falhoz szegezte. Szíve zakatolt, és a léptei felgyorsultak, ahogy a folyosón átvágva a szekrényéhez sietett.

Az elmúlt napokban Jeongin egyre közelebb került hozzá. Bár Jeongin sosem volt tolakodó, érezte, hogy a fiú figyelmét már nem tudja elkerülni. Ez egyfelől megnyugtató volt, másfelől pedig rémisztő. Mit fog tenni, ha Jeongin kérdéseket kezd feltenni? Ha meg akarja ismerni a múltját? Yun-ho még nem állt készen arra, hogy bárkivel is megossza ezeket a terheket.

Ahogy a szekrényajtót kinyitotta, megcsapta egy pillantás a perifériáján. Jeongin volt az, aki éppen a folyosó másik oldalán beszélgetett a barátaival, de pillantása rövid időre találkozott Yun-hoéval. Jeongin finoman bólintott felé, ami csak egy apró gesztus volt, de valamiért mégis megerősítette Yun-hot.

Elfordította a tekintetét, és megpróbált koncentrálni. Most minden erejét a nap túlélésére akarta összpontosítani. Mégsem tudta kiverni a fejéből azt a baljóslatú érzést, amely néhány napja folyamatosan kísértette. Mintha valaki figyelné, valaki, akit nem lát, de aki ott van a háttérben.

Az első óra alatt is megérezte ezt a furcsa feszültséget, és a következő szünetben már nem bírta tovább. Úgy döntött, kimegy a friss levegőre, hátha az segít kitisztítani a gondolatait. Ahogy kiért az udvarra, a hideg őszi szél megcsapta az arcát. Szinte azonnal jobban érezte magát, de a nyugalom nem tartott sokáig.

Még el sem telt egy perc, amikor érezte, hogy valaki közeledik. A léptek halkak voltak, de határozottak. Először nem akart visszanézni, de a szíve egyre gyorsabban vert, és végül ösztönösen hátranézett. A látványtól megdermedt: **ott állt.**

Az a fiú, akit évekkel ezelőtt látott utoljára, most ott állt az udvar egyik árnyékos sarkában, egy fának támaszkodva. Mintha egy pillanatra megszűnt volna körülötte a világ, és csak a fiú tekintete létezett volna. Azok az üres, sötét szemek, amelyek évekkel ezelőtt is a rettegés forrásai voltak.

Yun-ho teste megfeszült, és azonnal visszalépett egyet. Az emlékek lavinaszerűen törtek rá, és minden pillanat, amit eltemetni próbált, újra felszínre tört. A zaklatás, a fenyegető üzenetek, a rémület, amikor egyszer már megpróbálta őt elrabolni. Yun-ho lélegezni is alig tudott, miközben hátrált, mintha minden ereje elhagyta volna.

A fiú elmosolyodott. Az a hideg, gonosz mosoly, amit Yun-ho sosem tudott elfelejteni.

– Látom, nem felejtettél el – mondta halkan a fiú, hangjában az a hideg nyugalom, ami mindig is rémületbe ejtette Yun-hot.

Yun-ho reszketett. **Most mi lesz?** Nem tudott megmozdulni, mintha minden izma lebénult volna a félelemtől. Nem volt hová menekülnie, az iskola túl messze volt, és a diákok zaja eltompította a vészjelző gondolatokat.

Ahogy a fiú közeledni kezdett, Yun-ho már biztos volt benne, hogy újra eljött a múlt árnya. Most nem menekülhet el. Most talán tényleg megtörténik az, amitől mindig is rettegett.

Azonban egy hang megtörte a csendet. Jeongin volt az, aki váratlanul felbukkant az udvar másik végén. Látva Yun-ho feszült állapotát és a fiú közeledését, egy pillanat alatt átlátott a helyzeten. Bár nem tudta, mi történt korábban Yun-hoval, érezte, hogy itt valami nagyon nem stimmel.

– Hé, minden rendben? – szólalt meg Jeongin, hangjában nyugodt, de határozott hangszínnel.

Yun-ho ránézett, és bár a pánik továbbra is szorította a mellkasát, Jeongin jelenléte egy kis megkönnyebbülést hozott. A fiú, aki feléje tartott, megállt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megfontolná, hogy mit tegyen, de végül nem folytatta az útját. Egyetlen fenyegető pillantással végigmérte Jeongint, majd hátat fordított és eltűnt a tömegben.

Jeongin odalépett Yun-hohoz, aki még mindig remegett. Egyetlen szót sem szólt, csak csendesen állt mellette, és hagyta, hogy Yun-ho lassan megnyugodjon. A közelsége most megnyugtató volt Yun-ho számára, még akkor is, ha nem tudott mindenről beszélni.

– Köszönöm – suttogta végül Yun-ho, bár nem volt benne biztos, hogy Jeongin értette, mit is köszön meg igazán.

Jeongin egy apró mosollyal bólintott, de nem próbálta feszegetni a témát. Talán most nem is kellett.