You & Me [Stray Kids ff.]

💮11💮

A következő hetekben Yun-ho próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Jeongin továbbra is mellette állt, és bár a múlt árnyai még mindig ott lebegtek a levegőben, a fiú barátsága segített neki abban, hogy egyre inkább nyitottá váljon. Minden egyes nap egy újabb lépést jelentett a gyógyulás felé, de Kai megjelenése ott motoszkált a fejében, és egyre inkább kezdett aggasztani.

Egy pénteki napon, amikor az iskola órái véget értek, Yun-ho és Jeongin a szokásos helyükre, a kedvenc padjukhoz indultak az udvaron. Jeongin aznap különösen lelkes volt, és az út során megpróbálta felvidítani Yun-hót, mesélve az utolsó focimérkőzésről, amin részt vett.

– Képzeld, megint nyertünk! – mesélte Jeongin, a szemei csillogtak az izgalomtól. – A végén még a legjobb gólt is én rúgtam!

Yun-ho hallgatta, és bár próbált lelkesedni, a fejében újra meg újra visszatértek a régi emlékek. Ahogy Jeongin beszélt, egyre inkább elmerült a saját gondolataiban, míg végül megálltak az udvar szélén, ahol a fák árnyéka kellemes hűvösséget hozott.

– Minden rendben van? – kérdezte Jeongin, és Yun-ho érezte, hogy a fiú tekintete mélyen az övébe fúródik.

Yun-ho sóhajtott. – Csak... az utóbbi időben kicsit... zűrös minden.

Jeongin bátorítóan mosolygott. – Itt vagyok neked. Ha van valami, amiről beszélni akarsz...

De Yun-ho nem akarta elmondani, hogy Kai megjelenése még mindig a nyomában jár. Inkább csak bólintott, és próbálta visszatartani a gondolatait. Ekkor észrevette, hogy a közelben néhány osztálytársuk éppen egy hirtelen ötlettől vezérelve focizni kezdett. A labda a fiúknál pattogott, és a nevetések és kiáltások egyre hangosabbá váltak.

– Mi lenne, ha csatlakoznánk? – kérdezte Jeongin, és Yun-ho megfeszítette az ajkait. A gondolat, hogy részt vegyen egy játékban, izgalommal és szorongással töltötte el egyszerre.

– Én nem vagyok olyan jó – felelte, próbálva elkerülni a figyelmet.

– Csak próbálkozzunk! – noszogatta Jeongin, és Yun-ho megérezte a barátja őszinte lelkesedését. – Ígérem, segítek!

Yun-ho végül bólintott, és együtt mentek a többiekhez. Amikor Jeongin a pálya szélén állva megmutatta, hogyan kell passzolni a labdát, Yun-ho érezte, hogy a szíve egyre hevesebben dobog. A játék során a nevetések és a biztatások körülvették őt, és a szorongása egyre inkább enyhült.

Ahogy a labda felé futott, hirtelen Kai hangját hallotta meg a háttérben.

– Hát te meg mit keresel itt? – kiáltotta Kai, a hangjában gúnyos él volt.

Yun-ho szíve megugrott, és egy pillanatra megdermedt. Jeongin azonnal mellé lépett, az arca határozott és védelmező volt.

– Milyen jogon szólsz hozzá? – kérdezte Jeongin, és a hangjában érződött a düh.

Kai csak nevetett. – Nincs itt semmi jogom, de tudod, hogy az ilyen gyengéknek, mint ő, nem való a focizás.

Yun-ho nem tudta, mit tegyen. Minden bátorságát összeszedte, de Kai szavai még mindig hatással voltak rá. Jeongin azonban nem hagyta annyiban.

– Tűnj el! – mondta határozottan, miközben Kai felé lépett. – Nem akarjuk, hogy a szánalmas megjegyzéseid elrontsák a napunkat.

A feszültség a levegőben szikrázott. Yun-ho szíve hevesen vert, de egy kicsit megnyugodott, ahogy látta Jeongin bátorságát. Kai arcáról lehervadt a mosoly, de a tekintetében még mindig ott volt a provokáció.

– Jó, jó. Én megyek, de emlékezz rá, Yun-ho: az emberek nem változnak – mondta Kai, majd hátat fordított nekik, és elindult.

Yun-ho a szívében egy űrt érzett, de Jeongin hangja azonnal visszaterelte a figyelmét.

– Ne figyelj rá! – mondta Jeongin, miközben a fiúkból kitört a nevetés. – Inkább focizzunk!

Yun-ho bólintott, és bár a szorongás még mindig ott bujkált benne, tudta, hogy nem kell egyedül viselnie ezt a terhet. Jeongin ott volt mellette, és talán ez volt a legfontosabb. Ahogy újra elkezdtek játszani, a nevetés és a játék öröme lassan eloszlatta a feszültséget, és Yun-ho egyre inkább érezte, hogy nem csupán a múlt árnyékaival, hanem saját bátorságával is meg kell küzdenie.