You & Me [Stray Kids ff.]

💮5💮

Másnap reggel Jeongin korábban érkezett az iskolába, mint szokott. A folyosók még kihaltak voltak, csak néhány diák lézengett az osztályterem előtt. Jeongin egyik szeme folyamatosan Yun-hót kereste, bár maga sem tudta, pontosan miért. Valahogy egyre inkább érdekelte, hogy mi történhetett vele, és az, hogy segíthetne neki, motiválta.

Végül megpillantotta Yun-hót a szekrényénél, amint éppen a könyveit pakolta ki. A szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, mintha nem aludt volna jól. Jeongin habozott, de végül odalépett hozzá.

– Jó reggelt – köszöntötte halkan.

Yun-ho kicsit összerezzent, de ahogy felismerte Jeongin hangját, megnyugodott. Rápillantott, és egy halvány mosollyal válaszolt.

– Szia. Korán jöttél – jegyezte meg.

– Igen, gondoltam, hogy... találkozhatnánk előtte. Tudod, csak hogy... – Jeongin a fejét vakarta, miközben próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. Nem akarta erőltetni a dolgot, de valamiért fontosnak érezte, hogy ott legyen Yun-ho mellett.

Yun-ho bólintott, majd becsukta a szekrényét.

– Köszönöm. Ez kedves tőled – mondta halkan, majd elindult az osztályterem felé. Jeongin egy lépéssel mögötte haladt, és érezte, hogy a szavai lassan elérik Yun-ho szívét.

Az óra alatt Jeongin nem tudta megállni, hogy időnként ne pillantson felé. Yun-ho arca komoly volt, mintha folyamatosan küzdene valami láthatatlan démonnal. Az órák lassan peregtek, és ahogy a szünet elérkezett, Jeongin elhatározta, hogy megkérdezi, akar-e ebédelni vele. Épp elindult felé, amikor egy ismeretlen fiú lépett oda Yun-hohoz, és a szívverése azonnal felgyorsult.

Az ismeretlen fiú magas volt, sötét, hullámos haja kissé a szemébe lógott, és valami baljós aura lengte körül. Ahogy közelebb lépett Yun-hohoz, Jeongin észrevette, hogy Yun-ho teste megfeszül. A fiú mondott valamit neki, de Jeongin nem hallotta, csak látta, hogy Yun-ho szemei elkerekednek, a kezei pedig remegni kezdenek. Valami nagyon nem volt rendben.

Jeongin habozás nélkül odalépett.

– Hé, minden rendben? – kérdezte, közvetlenül Yun-ho felé fordulva, mintha a másik srác ott sem lenne.

Yun-ho idegesen nézett fel rá, a szája szélén apró remegés futott végig, de még mielőtt bármit mondhatott volna, az ismeretlen fiú felkacagott.

– Te vagy az új őrangyala? – kérdezte gúnyosan, miközben végigmérte Jeongint.

Jeongin szíve hevesen vert. Nem tudta pontosan, ki ez a srác, de a hangja és a testbeszéde azt sugallta, hogy valami veszélyeset rejteget magában.

– Nem érdekel, ki vagy, de tűnj el innen – szólalt meg Jeongin, most már közvetlenebb hangon. Próbált nyugodt maradni, de érezte, hogy a düh és a védelmezési vágy lassan elhatalmasodik rajta.

A fiú lassan Jeongin felé fordult, és valami hideg, szinte kísérteties mosoly jelent meg az arcán.

– Még találkozunk – mondta halkan, majd megfordult, és lassan kisétált az osztályteremből, mintha semmi sem történt volna. Ahogy eltűnt, Jeongin megérezte, hogy Yun-ho remegése fokozódik.

– Hé, jól vagy? – kérdezte most már sokkal aggodalmasabban, miközben finoman a vállára tette a kezét, de Yun-ho azonnal elhúzódott.

– Ne érj hozzám! – kiáltotta hirtelen, és visszahőkölt. A szemében rémület villant, mintha épp most szabadult volna ki valami borzalmas emlék fogságából.

Jeongin azonnal hátrált egy lépést, felemelte a kezeit, hogy mutassa, nem akar ártani.

– Sajnálom... nem akartam – mondta halkan, de Yun-ho még mindig zihálva nézett rá. A régi sebek, amikről eddig csak halvány utalásokat kapott, most először törtek felszínre, és Jeongin érezte, hogy valami sokkal mélyebb történt itt, mint amit eddig gondolt.

– Csak... hagyj békén – mondta Yun-ho, majd gyors léptekkel kirohant az osztályteremből, mielőtt Jeongin bármit is mondhatott volna.

Jeongin döbbenten állt ott, még mindig érezte az események súlyát a levegőben. A szíve gyorsan vert, és tudta, hogy most minden megváltozott. Az a srác, aki odalépett Yun-hohoz, nem volt akárki. Valami súlyos és veszélyes múlt állhatott a háttérben, ami miatt Yun-ho annyira megrettent. Jeongin azonban elhatározta, hogy nem hagyja annyiban. Még ha Yun-ho most távol is akarta tartani magát tőle, ő nem fogja elengedni. Meg akarta tudni, mi történt, és segíteni akart neki, hogy végre megszabaduljon a félelmeitől.

Ahogy Jeongin ott állt az üres osztályteremben, egy dolgot biztosan tudott: ez a történet most kezd igazán bonyolódni.