Ghost [Stray Kids ff.]

💀2💀

A folyosó hideg kövein halk koppanások visszhangzottak, ahogy Yoo-seok óvatos léptekkel haladt előre. A suttogás, amely először csak egyetlen szót formált, most elnémult, mintha sosem létezett volna. A fiú reszketett, nem csak a hidegtől, hanem a levegőben vibráló feszültségtől is. 

Az ódon falakat csipkézett pókhálók borították, a vastag porréteg pedig elárulta, hogy évtizedek óta senki sem járt erre. A gyertyatartók fémje mattan csillogott a hold gyér fényében, amely egyetlen repedezett ablakon keresztül szűrődött be. Yoo-seok a kezét a falhoz tette, hogy támaszt találjon, de ujjai alatt a hideg kő érintése szinte csontig hatolt. 

– Ji-ho! – szólította halkan, de válasz nem érkezett. 

A barátai eltűntek. Egy pillanattal ezelőtt még hallotta őket a kastély másik szárnyában nevetgélni és beszélgetni, de most teljes csend uralta a teret. Yoo-seok próbálta magát meggyőzni, hogy csak elkalandoztak, de egyre kevésbé tudott hinni ebben. 

Ahogy továbbment, egy régi ajtót pillantott meg a folyosó végén. Vastag tölgyfa, amelyen bonyolult faragások díszelegtek – egy sárkány köré fonódó indák, amelyek szinte élőnek tűntek. Yoo-seok egy pillanatig habozott, de valami belső késztetés arra ösztönözte, hogy kinyissa az ajtót. 

A nyikorgás, amely az ajtó mozdulatát kísérte, olyan hangos volt a csendben, mintha sikoly lenne. Yoo-seok belépett, és egy hatalmas könyvtárban találta magát. A falakat plafonig érő könyvespolcok borították, amelyek telis-tele voltak régi kötetekkel. A szoba közepén egy kopott, kék bársonnyal borított kanapé állt, mellette egy kis asztalon porlepte gyertyatartóval. 

Yoo-seok lélegzete elakadt a látványtól. A helyiséget egyfajta időtlen szépség lengte körül, mintha maga az idő is elfeledkezett volna róla. Ujjai óvatosan végigsiklottak az egyik könyv gerincén, de amikor kihúzta volna, egy hideg fuvallat érte a kezét. 

– Mi a...? – suttogta, és visszahúzta a kezét. 

Hirtelen a könyvespolcok között halk zaj hallatszott, mintha valaki elsuhanó léptei zörgetnék meg az ódon deszkákat. Yoo-seok szíve hevesen vert, ahogy hátrálni kezdett. 

– Van itt valaki? – kérdezte, és próbált határozottnak tűnni, de a hangja remegett. 

A zaj ismét megszűnt. Yoo-seok úgy érezte, mintha valami figyelné őt, valami láthatatlan, de nagyon is jelenlévő. 

Ekkor a gyertyatartó magától megrezdült az asztalon, majd lassan az egyik gyertya lángra lobbant. Yoo-seok dermedten nézte, ahogy a halvány fény bevilágította a szoba közepét, és árnyékokat vetett a falakra. Az árnyékok azonban furcsán mozogtak – mintha saját akaratuk lenne. 

Egy mélyebb, sötétebb árnyék formálódott a könyvespolcok között, és Yoo-seok érezte, hogy az izmai megfeszülnek. Egy pillanatra biztos volt benne, hogy látott valakit – egy alakot, aki éppen elrejtőzött a könyvek között. 

– Nem játék az, amit csinálsz, Ji-ho! – kiáltott, megpróbálva a saját félelmét leplezni. 

De Ji-ho nem válaszolt. Ehelyett a szoba csendjét ismét a suttogás törte meg: "Yoo-seok... gyere közelebb..."

A hang lágy volt, szinte édes, de mégis nyomasztó. Yoo-seok nem akart engedelmeskedni, de a lábai maguktól mozdultak. A könyvtár túlsó sarka felé indult, ahol egy hatalmas, nehéz függöny takarta el a fal egy részét. Ahogy közeledett, a suttogás egyre hangosabb lett. 

– Mi ez az egész? – motyogta maga elé. 

Egy hirtelen mozdulattal félrerántotta a függönyt, és mögötte egy festményt talált. A kép szinte élőnek tűnt – egy fiatal férfi arcképe, aki gyönyörű, de szomorú tekintettel nézett vissza rá. A festmény alján ez állt: "Seungmin, az elátkozott herceg."

Yoo-seok szinte elfelejtett lélegezni. A fiú arcában volt valami, ami egyszerre volt idegen és furcsán ismerős. 

Ahogy hosszabban nézte, úgy tűnt, mintha a festmény szemei megmozdultak volna. Yoo-seok megriadt, és hátrált egy lépést. A suttogás ekkor már tisztán beszélt: 

– "Végre eljöttél."