Ghost [Stray Kids ff.]

💀18💀

A nap már teljesen lement, és az erkélyről látott táj most egyre sötétebbé vált. A csillagok fokozatosan kezdtek megjelenni az égbolton, mintha a semmiből kiemelkedtek volna. Az éjszaka csendje úgy borult rájuk, mint egy puha takaró, miközben Seungmin és Yoo-seok csendben, mégis egyre közelebb kerültek egymáshoz. A fiú megpróbálta megérteni az új valóságot, amelybe belecsöppent. A lelke ott volt, és mégis, valami titokzatos erő kötötte őket. Mintha nem csupán egy új élet kezdődött volna, hanem egyfajta megkötött sors is, amely mindkettőjüket valahova irányította.

Seungmin kezét még mindig Yoo-seok vállán pihentette, miközben figyelte a fiú reakcióit. Érezte, hogy még mindig nem teljesen érti, mit jelent ez az egész. Hogy nem csak egy újabb fejezet kezdődött el az életükben, hanem egy új világ határvonalán álltak, ahol minden szabály és logika összekuszálódott. De valahol mélyen, valami belső érzés azt súgta neki, hogy most valami igazán különleges kezdődött.

– Mit érzel most, Yoo-seok? – kérdezte Seungmin halkan, miközben megpróbálta leplezni a szorongását. – Hogyan látod mindezt?

Yoo-seok mélyet sóhajtott, a tekintete a távolba révedt, mintha próbálná elmagyarázni magának, mi is történik.

– Furcsa… – kezdte végül. – Nem tudom, mit kéne éreznem. Hiszen én… én már meghaltam, és mégis itt vagyok. Újra itt vagyok veled. De mintha valami hiányozna. Mintha még mindig nem értettem volna meg igazán ezt a… ezt az egészet.

Seungmin bólintott, és egy pillanatra elfordította a tekintetét, mintha saját érzéseit próbálná rendezni. Valójában ő is pontosan ugyanezt érezte. Mintha valami határvonalon álltak volna, és nem tudtak tovább lépni. De nem akart többet kérdezni. Tisztában volt vele, hogy a választ a fiúnak kell megtalálnia, magában.

– Értem… – mondta végül Seungmin, miközben a fiú tekintetét kereste. – De talán… talán mi nem is kereshetjük a válaszokat. Talán csak meg kell élnünk azt, ami történik velünk. És nem kell mindent megérteni. Csak el kell fogadnunk, hogy itt vagyunk.

Yoo-seok elmosolyodott, de a mosolygás mögött valami szomorú érzés volt. Egy pillanatra közelebb hajolt Seungminhez, és a szemébe nézett.

– És mi lesz velünk most? – kérdezte, a hangja halk, de izgatott volt.

Seungmin egy kis szünetet tartott, majd sóhajtva válaszolt.

– Amit csak szeretnénk. De ahogy mondtam… nem tudom, mi lesz. De biztosan nem hagyhatjuk, hogy mindez véget érjen.

Ekkor, mintha a levegő megelevenedett volna körülöttük, egy lágy szellő fújta szét a hajukat. A csillagok fényében úgy tűnt, mintha az egész világ egyszerre figyelné őket. A kastély, amely eddig olyan rideg és elhagyatott volt, most egy biztonságos helynek tűnt, mintha védelmet nyújtott volna számukra.

A fiú nem válaszolt, de a jelenlétük mindent elmondott. Mintha mindketten tudták volna, hogy bármit is hoz a jövő, nem kell egyedül végigjárniuk. A múlt, amely mindkettőjüket annyira formálta, most egy kicsit kevésbé tűnt meghatározónak. Csak a jelen volt fontos – és az, hogy most itt voltak, együtt.

Seungmin elmosolyodott, és egy utolsó pillantást vetett a csillagos égre, mielőtt átkarolta Yoo-seokot. Ezt a kapcsolatot nem lehetett többé megérteni, de talán nem is szükséges. Talán az egyetlen, amit tenniük kellett, hogy mindent elengedjenek, és a jövőt együtt éljék meg.