Ghost [Stray Kids ff.]

💀12💀

Seungmin egy pillanatra elhallgatott, mintha újra az emlékek ködében próbálta volna megtalálni a megfelelő szavakat. Yoo-seok csendben figyelte, de érezte, hogy a férfi belső vívódása egyre csak mélyebbé válik, ahogy a történet következő része felé közelítenek. Az arca komor lett, és a tekintete üveges, mintha a jelen valóságát elnyelte volna a múlt fájdalma. Végül, miután összeszedte magát, Seungmin folytatta a mesélést.

– Miután száműztek minket… egyedül maradtunk – kezdte el, és a hangja reszketett. – Egy rövid időre békén hagytak minket. A kastélyban, amit most látsz… ott voltunk egyedül, csendben. Nem sokkal később jöttek a katonák.

Yoo-seok figyelmesen hallgatta, de érezte, hogy valami szörnyűségről van szó, amit Seungmin próbál megosztani, de nehezen szánja rá magát. A férfi arca komorabb lett, mintha az idő, amiről beszélt, még mindig ott élt volna benne, mint egy tüske, amit nem tudott kiszedni.

Seungmin szemei megint elhomályosultak, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem ő beszél, hanem valami más erő irányítja a szavait. A múlt sötét árnyai hirtelen úgy tűntek, mintha most válnának valósággá.

– A kastély falai között még mindig megvoltak a csendes pillanatok – folytatta. – Amikor a katonák megérkeztek… először csak a hangokat hallottuk. A nyílt ajtónál álltak, és a fegyverek csöveiről éles fény szűrődött be a sötét folyosókon. Akkor már tudtuk, hogy vége.

Seungmin hirtelen elhallgatott, és a szemei mintha egy látomásba merültek volna. Yoo-seok egy pillanatra megdermedt, a levegő nehéz lett. A férfi szavai olyan képsorozatokat hoztak elő, amiket mintha mindjárt ő is megérezne.

A következő pillanatban Seungmin szemei megteltek fájdalommal, és az arca szinte fájdalmasan eltorzult, mintha a látomás még mindig kísértette volna.

– A katonák beléptek – mondta, a hangja alig hallatszott. – És mi… mi nem tudtunk ellenállni. Ahogy a fegyverek éles hangja elért minket, ő az én karjaimban feküdt… a szemei élettel telve, de a testén a sebek. Az utolsó pillanatokban azt mondta… azt mondta, hogy nem fog eltűnni. Hogy majd egyszer újra találkozunk. Hogy majd valaki elhozza őt, hogy újjáéledhessen.

A látomás hirtelen világossá vált Yoo-seok számára. Mintha a szó, amit Seungmin mondott, minden mozdulattá vált volna. A vér, a sikolyok, a katonák, akik elérték őket – mind ott voltak, a levegőben szinte tapinthatóvá váltak. Seungmin folytatta, mintha az időt meg akarta állítani a szavakkal, de az érzései most mindent elárultak.

– „Várj, Seungmin” – mondta, és a hangja egyre halkabb lett, mintha már nem itt, hanem valahol másutt beszélt volna. – „Várd meg azt, aki elhoz engem. Én visszatérek hozzád. Ne add fel. Egy nap, mikor a lélek újra felébred, ott leszek.”

Yoo-seok úgy érezte, hogy mintha egy szakadékban állna, amit Seungmin szavai hoztak létre, és az emlékek mindent elnyeltek körülötte. A férfi szemei üvegesek voltak, mintha maga előtt látta volna azokat a pillanatokat, mikor a másik elveszett. A hangja fájdalmasan szűrődött ki a torkán.

– De ő már nem térhetett vissza – mondta Seungmin, a hangja szinte suttogásként ért el Yoo-seokhoz. – A katonaság véget vetett mindennek. Elvitték tőlem.

Seungmin egy pillanatra elcsendesedett. Yoo-seok nem merte megszólítani, mert tudta, hogy amit most Seungmin megosztott, az a fájdalom legmélyebb rétegeiből jött.

A férfi arca most teljesen megkeményedett, de a tekintete még mindig elárulta a sokkot, amit a múlt okozott neki.

– Azóta is várok – tette hozzá végül, a szavai most már halkan, de mélyen az időbe beleszőve. – Mert azt mondta, hogy egyszer majd elérkezik a nap, amikor újjáéled, és akkor mi újra együtt leszünk.

A szoba csendjében, ahol az idő megállt, Yoo-seok megértette: nem csak a másik halott volt. Seungmin is halott volt valamilyen módon. A fájdalom, amit a férfi elmondott, mindent elnyelt körülötte.

A múlt árnyai, a hűvös levegő és a halottak emléke mind ott lebegtek közöttük.