Ghost [Stray Kids ff.]

💀7💀

Yoo-seok léptei halk puffanásokként visszhangoztak a mohával benőtt ösvényen, miközben a köd egyre sűrűbbé vált körülötte. A kert szívébe vezető út, amelyet csak néha szakítottak meg kis tisztások, egyre zordabbá vált. Mintha a természet maga is próbálta volna elrejteni azt, ami a végén várt rá. 

Egy ponton a fák megritkultak, és Yoo-seok előtt feltárult egy apró, festői tisztás. A helyet magas, hajlongó fűzfák ölelték körül, ágaik szinte a földet súrolták, természetes függönyként rejtve a tisztást a kíváncsi szemek elől. A levelek között beszűrődő fény aranyszínű ragyogással vonta be a helyet, és a tisztás közepén két régi, mohával benőtt sírkő állt. Yoo-seok nem tudta megmagyarázni, de a látványtól görcsbe szorult a gyomra. 

Ahogy közelebb lépett, a két sírkő alakja egyre tisztábbá vált. Az egyik egyszerű és elegáns volt, faragott betűkkel: Kim Seungmin, herceg. A másik sírkő, amely mellette állt, sokkal kopottabbnak tűnt, és bár Yoo-seok próbálta leolvasni a nevet, a felirat szinte teljesen elmosódott, mintha az idő szándékosan törölte volna el. 

Yoo-seok gyanakvóan körbenézett, és megérintette a Seungmin sírkövét. Azonnal furcsa, égető érzés szaladt végig a karján, amitől megrázta a fejét. Ekkor hirtelen erős szél kerekedett, amely meglebegtette a fűzfák ágait, és az egész tisztás olyan lett, mintha egy másik világba lépett volna. Yoo-seok érezte, hogy valami közeleg – valami, amit nem tudott elkerülni. 

Egy látomás ragadta magával. 

A fűzfák között megjelent egy fiatal férfi alakja. Yoo-seok felismerte a sírkőről a nevet: Seungmin volt az. Fehér ingét beszennyezte a föld és a vér, arca elgyötört volt, szemeiben könnyek csillogtak. A herceg térdre rogyott a névtelen sírkő előtt, és ujjaival görcsösen szorította a földet. 

Bár Yoo-seok nem hallotta a szavakat, a látomás mégis fájdalmasan élénk volt. Látta, ahogy Seungmin ajka remegve formál szavakat, amelyeket ő nem érthetett meg, és ahogy a herceg keze a másik sírkövet simogatja, mintha megpróbálna kapcsolatba lépni azzal, aki alatta fekszik. Seungmin könnyei patakokban folytak, és egész testét a gyász rázta. 

Egy pillanatra a látomás megváltozott. Yoo-seok most látta, ahogy a herceg egyedül áll a sírok előtt, a haját és ruháját zilálja a szél. Az arca most már üres volt, minden érzelem kiégett belőle. Mintha abban a pillanatban eldöntötte volna, hogy soha többé nem hagyja el ezt a helyet. 

A látomás fájdalmasan gyorsan foszlott szét, és Yoo-seok visszazuhant a valóságba. A szél elcsendesedett, a fűzfák ismét mozdulatlanul álltak, és minden körülötte visszatért a természetes csendességbe. Yoo-seok remegve hátrált el a síroktól, szíve vadul vert, mintha az imént ő maga is átélte volna azt a szörnyű gyászt, amelyet Seungmin érzett. 

Egy dolgot azonban biztosan érzett: valami erő köti őt ehhez a helyhez, valami, amit nem értett, de ami egyre mélyebben gyökerezett a szívében. 

„Miért mutatta meg magát nekem? És miért érzem ezt a fájdalmat olyan valóságosnak?” – gondolta magában, miközben lassan eltávolodott a tisztástól. Az érzés, amelyet a látomás hagyott maga után, nem tűnt el. Yoo-seok tudta, hogy ez még csak a kezdete annak, amit a kastély titkai rejtenek. 

A fűzfák némán figyelték, ahogy kilépett a tisztásról, és elindult vissza a kastély felé, szíve pedig súlyosabb lett minden eddiginél.