Ghost [Stray Kids ff.]

💀10💀

Yoo-seok ismét a kastély folyosóin bolyongott, bár most már érezte, hogy valami megváltozott. Az előző alkalommal, amikor rátalált a titkos szobára, nem érezte magát ennyire bizonytalannak. Most mintha a falak egyre közelebb húzódtak volna hozzá, a levegő pedig sűrűsödött, és nemcsak a por miatt. Egy érzés, valami ismerős fájdalom, mintha a falak maguk is emlékeztek volna arra, ami itt történt.

Ahogy végigment a szűk folyosón, hirtelen újra elérte azt a különös ajtót, amely előtt korábban megállt. Most azonban valami hívta, mintha a szoba belseje már várta volna őt. Keze remegett, miközben a kilincset megmarkolta, és finoman lenyomta. Az ajtó nyikorogva nyílt, és ismét belépett a helyiségbe.

Az érzés most erősebb volt, mint előzőleg. A szoba ugyanaz volt, mint korábban: egy szűk, poros helység, amelyet csak a legkisebb fény szivárgott be. Az emlékek nyomai, mint elfeledett lépések, már szinte szétfolytak a levegőben. De most más volt. A levegő olyan sűrűvé vált, hogy szinte megfojtotta őt.

Yoo-seok végigment a szobán, a szemét minden apró részleten tartva. A vérnyomok még mindig ott voltak a padlón, és bár most már egyre több por borította őket, a sötét foltok nem tűntek el. Lassan lehajolt, és a szeme ismét rátalált a hatalmas vérfoltra, amely körbefonta a szobát. A szoba sarkában volt egy régi, elszakadt párna, mintha valami emlék lenne ott is, amely már nem tudott megszabadulni a helytől.

Ekkor, miközben a szoba légzete egyre nehezebbé vált, Yoo-seok ismét érzett valamit. Egy gyors mozdulat, egy pillanatnyi képsor villanása a fejében. A látomás ismét elárasztotta az elméjét.

A földön, a vérben áztatott szőnyeg mellett két alak feküdt. A férfi, akit már ismert, Seungmin, egyedül volt, és mintha valaki más is ott lett volna mellette – valaki, aki már nem lélegzett. A látomás most annyira tisztává vált, hogy Yoo-seok szinte beleborzongott. Látta Seungmint, ahogy a szerelme karjaiban fekszik, a fiatal férfi már nem élt, a hasa átszúrva volt, és a vér elöntötte a teret.

Seungmin arcán könnyek csillogtak, de nem volt hang. Csak a néma sírás és az üres tekintet, amely valósággá vált a látomásban. A katonák, akik körülöttük álltak, arcátlan figyelemmel nézték a két alakot, de nem mozdultak. Yoo-seok úgy érezte, mintha a fájdalom az ő gyomrában is ott lett volna – mintha ő is átérezte volna azt, amit Seungmin érezhetett abban a pillanatban. A látomás szinte fojtogatta, ahogy érzékelte a mélységes fájdalmat és ürességet, amit a fiatal herceg magában hordozott.

A látomás azonban nem tartott sokáig. Ahogy elhalványult, Yoo-seok még mindig az ajtó mellett állt, mintha valami határvonalat keresett volna, hogy elmeneküljön a saját érzései elől. Az egész szoba, a vérnyomok, az omladozó falak, mintha mindent elnyeltek volna. De valami változott. Valami érezhető volt a levegőben.

Ahogy visszafordult, és az ajtó felé haladt, egy pillanatra megdermedt. A szoba sarkában, mintha a sötétség egy kis darabja kísértette volna őt, valami megmozdult. Egy alak jelent meg a ködben, halványan, és bár Yoo-seok még nem látta tisztán, valami rémisztő érzés öntötte el. Az alak a szoba közepén állt, és úgy érezte, mintha ő is őt figyelné.

A következő pillanatban, mintha egy vékony fátyol hirtelen lehullott volna, a férfi, akit annyira meg akart ismerni, teljesen megjelent előtte.

Seungmin. A sötét, omladozó kastélyban, mindent elnyelő fájdalommal, és mégis egy titokzatos jelenléttel. Ő volt ott, valóságosan, élőben, és érezte, hogy egy vékony határvonal válik el tőle. A férfi tekintete most már teljesen láthatóvá vált – kemény, fájdalmas, és valahol mégis ott volt benne a remény.

De Yoo-seok még nem lépett előre. Még nem volt kész arra, hogy meghallja a válaszokat, amit keresett. A beszélgetésre majd máskor kerül sor, amikor eljön az ideje. Mert most mindkettőjüknek túl sok titka volt még, amit nem lehetett még feloldani.