Ghost [Stray Kids ff.]

💀15💀

A kastély sötét folyosóin halk lépteket hallottak, de mindegyikük tudta, hogy a veszedelem közeledik. A falak mintha rezegtek volna a közelgő támadástól, és a levegőben egy súlyos, halálos feszültség volt, ami mindenkit egyre inkább elnyelt. Seungmin tekintete élesedett, és bár mindent megtett, hogy megnyugtassa Yoo-seokot, tudta, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen.

A katonák szellemei – a múlt árnyai, akik sosem pihentek – ismét megérkeztek. Ahogy Seungmin és Yoo-seok a nagy csarnok közepére léptek, a levegő megváltozott, mintha minden körülöttük életre kelt volna. A sötétség sűrűsödött, és halkan, szinte undorítóan reszketett a levegő, mint egy elfojtott vihar.

– Most jönnek – mondta Seungmin halkan, de a hangja erőteljes volt. – Maradj mellettem!

Yoo-seok szemei kérdően néztek rá, de egyetlen pillanatra sem kételkedett Seungmin szavaiban. Ő tudta, hogy most minden kockán forog. A múlt, a régi átkok, a lelkek… mindez most összeolvadt, és egyetlen pillanatra megölheti őket. De Seungmin nem hagyja, hogy ez megtörténjen. Nem engedi, hogy elpusztítsák őt is, mint az előző két szerelmét.

A csarnok sarkából hideg, szellemiesen üres alakok kezdtek el materializálódni. A katonák szellemei, akiket már évtizedek óta senki sem látott, most újra feltámadtak. Egyiküknek a szemei vérvörösen izzottak, míg másoknak csak a hófehér csontjaik látszottak ki a szaggatott, fekete köpeny alatt. Lépteik hangtalanul érték el a márványpadlót, mintha az egész kastély egy szörnyeteggé változott volna.

Seungmin felkészült. A harag, a fájdalom és a remény összefonódtak benne, egyetlen gondolatban, amely csak a védelmet célozta: Yoo-seok.

Ahogy a katonák elértek, és sötét árnyékot vetettek a csarnok közepére, Seungmin előre lépett, mintha az egész világ ellen védekezett volna. Két gyors mozdulattal kivont egy kardot, amely az ősi családja öröksége volt, és felkészült. Minden erejét beleadva, úgy csapott le, mintha a kastély minden egyes köve magában tartotta volna a múlt gyötrelmeit.

A katonák nem hátráltak. Az első csapás, amit Seungmin mért, eltalálta az egyik szellemet, de az alak szétfoszlott, mintha csak füst lett volna. A többi szellem azonban nem tétlenkedett. Harcba szálltak, és már a levegőben érezték az élet és halál harcát.

Yoo-seok próbálta elkerülni a támadásokat, de a katonák szellemei mintha minden mozdulatát előre látták volna. Mégis, ahogy egyre közelebb jöttek, egy félelmetes erő kezdett elhatolni benne, amit nem tudott kontrollálni.

Ekkor, amikor az egyik szellem a kardjával egy csapást mért Yoo-seokra, Seungmin reflexből lépett közbe. A kardja egy szellemet repített el, de egy másik, a legnagyobb harcos felélesztette a sötét múltat. A fények között mindkét férfi egy pillanatra összekapcsolódott, és a szellemek támadásának hatására Seungmin karja előtt feltűnt egy gyengéd, fájdalmas fény.

A kard suhintott, és Yoo-seok elterült a földön.

Seungmin lelassult, szíve hevesen dobogott, miközben minden egyes mozdulatot végigélt a fájdalom. Ő maga volt a gyilkos, aki megölte a saját szerelmét a legújabb életek sorsán.

Yoo-seok csupán egy pillanatra nézett rá, miközben a vér szivárgott az oldalán. – Ne hagyj el! – suttogta.

De az egyetlen válasz, amit kapott, az volt a szempár, amelyben mindent megértett: Seungmin harcolni fog érte, bármit is jelentett a világ számára.

És akkor valami más történt.

Yoo-seok teste felemelkedett a földről. Nem, nem is a teste. Az ott feküdt a földön. Yoo-seok lelke mintha egyszerűen csak kilépett volna a testéből. A szellemek, akik azt hitték, hogy megölik, most nem tudtak megölni. Mintha Seungmin szíve és lelke magával ragadta volna őt. A légkörben egy furcsa, védelmező aura keletkezett, ami mindkét férfi körül volt. Seungmin karjaiba húzta Yoo-seokot, miközben látta, hogy az élete nem száll el, ahogy az előző szerelmei esetében történt.

– Te nem fogsz elmenni. – A hangja bizonyos volt, miközben óvatosan, de határozottan összefogta Yoo-seokot. – Most már te is én vagyok. Nem hagyom, hogy eltűnj.

A katonák szellemei, mintha elvesztették volna az erejüket, már nem támadtak. Seungmin és Yoo-seok most egymás karjaiban, egyetlen szoros ölelésben megélték azt a pillanatot, amit nem a halál, hanem az élet hozott el nekik. Valami olyan erő ébredt bennük, amit csak a szenvedés és a szeretet hozhatott létre.