Ghost [Stray Kids ff.]

💀8💀

Yoo-seok még mindig a fűzfák titokzatos tisztásánál járó látomás hatása alatt állt, miközben a kastélyba tért vissza. A hely, amely korábban csupán egy elhagyatott, poros épületnek tűnt, most egészen más fényben tűnt fel. A szél hidegen süvített a kövek között, és mintha a kastély is érezte volna, hogy valami fontos történik. Yoo-seok úgy érezte, hogy a levegő nehezedik körülötte, mintha minden mozdulata visszhangot vert volna a falak között.

A látomás még mindig ott lüktetett a fejében, és a fűzfák alatt érzett fájdalom mintha valahogy a saját bélrendszerét is átszőtte volna. Nem tudta pontosan, mit kellene tennie ezzel az új ismeretlen érzéssel, és bár próbálta elhessegetni magától, az nem akart eltűnni. Az érzés annyira erőteljes volt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Minden egyes lépése egyre nehezebbé vált.

Visszament a kastély főcsarnokába, amelyet már egyre inkább ismert. A nyirkos kőfalak és a kopott, nyikorgó padló olyan érzést keltettek benne, mintha egy másik világba csöppent volna. Mintha az egész épület, annak minden szobája és sarka egy óriási titkot rejtene, amit most, minden egyes lépéssel közelebb hozott magához.

Mire a főcsarnok egyik sarkába ért, észrevette, hogy a nappali fény elhalványult, és egy sötétebb, melankolikus hangulat ült a kastély falain. A nappali világosságot mindent elnyelő árnyékok váltották fel. Az elhagyatott kastély már nem csupán egy hely volt – most már az érzések és emlékek súlya alatt roskadozott. Yoo-seok mintha a falak között maga is a múlt titkainak egy darabjává vált volna.

Bár a látomás hevesen ott égett benne, próbált a mindennapi dolgokra koncentrálni. Meg akarta nézni, hogy mi rejtőzik még ebben az elhagyott kastélyban. Ha más nem, akkor legalább próbált valami használható információt találni, valamit, ami segíthet neki megérteni a titkokat. De bárhova ment, mindenhol elhagyatottságot talált, minden egyes lépésnél úgy érezte, mintha a kastélynak több élete lenne, mint amit ő látott.

Ahogy elhaladt egy újabb szoba előtt, megakadt a szeme a régi, poros könyveken, amelyeket egy szekrényben talált. A könyvek egy része már annyira elavult volt, hogy a bőrborítós könyvek szétfolytak a kezei alatt, de egy kötet még megmaradt. Mikor felvette, valami különös érzés tört rá. A könyv sarkai kopottak voltak, és az elnehezedett borító alá egy szálkás, mintha megsárgult papír ragadt volna.

Ahogy felnyitotta, egy egyedi, művészien faragott ábrázolásra bukkant. Egy sziluett: egy herceg, aki térdel, és egy fiatal férfi, aki a karjaiban fekszik, szemeikben valami rendkívüli fájdalommal. A könyv minden lapján különféle festmények, idézetek és gyászos szavak voltak. Yoo-seok ösztönösen tudta, hogy ez a könyv valamit elmondhat Seungmin hercegről. Ahogy lapozott, a történet egyre jobban magába szippantotta őt. A fiú, aki a herceg ölében feküdt, mintha az ő elfeledett emléke lett volna, valaki, aki talán az elfeledett nevével együtt a történelem homályába veszett. 

Yoo-seok legszívesebben elolvasta volna az egész könyvet, de egyszerűen nem volt rá ideje. Az érzés, hogy valami túl közel került hozzá, egyre inkább gyötörte. A könyvet végül visszatette a polcra, és elindult, hogy tovább kutasson. 

De minél mélyebbre hatolt a kastély szíve felé, annál inkább úgy érezte, hogy valami idegen dolog figyeli őt. Az egész hely fojtogató csendje egyre inkább rátelepedett, és ahogy egyik szobából a másikba lépett, a szívében a látomás fájdalma egyre inkább ott volt, mint egy pici, elviselhetetlen súly.

A kastélyban, úgy tűnt, a falak meg akarták osztani vele titkaikat, és ahogy a sötétség egyre inkább eluralkodott, úgy érezte, hogy valami közeledik hozzá, ami feloldhatja a szorítást, amelyet a fűzfák alatt érzett. A fájdalom, amely az egész testét átjárta, mintha valami szoros kapcsolatot jelezne, valami, amit most még nem értett meg teljesen. 

„Miért érzem azt, mintha én is egy része lennék mindennek?” – tette fel magának a kérdést, miközben újra egy régi, titkos folyosóra lépett.

A kastély titkai és Seungmin örök gyásza mind tovább csavarták körülötte a fonalat. De a válasz még mindig messze volt.