Ghost [Stray Kids ff.]

💀20💀

Seungmin hálószobája csendes és meleg volt. Az ablakokon beáramló holdfény lágy fényt vetett az ágyra, ahol ő és Yoo-seok most összebújva pihentek. A selymes ágynemű között érződött a közelségük, és mindketten tudták, hogy most már nem kell többé félniük. A múlt és a fájdalom, amit hozott, végleg mögöttük maradt.

Seungmin szorosan ölelte magához Yoo-seokot, a fejét a fiú mellkasára hajtva. A szíve most már nyugodt volt, és valami új, különleges érzés kúszott bele a lelkébe: a szeretet és a béke.

– Most már tényleg semmi sem állhat közénk – mondta Seungmin halkan, miközben a fiú haját simogatta. – Végre együtt vagyunk, és most már mindent irányíthatunk, amit szeretnénk. Nem kell többé semmitől félnünk.

Yoo-seok mélyen beszívta a levegőt, mintha meg akarta örökíteni a pillanatot, majd halk nevetéssel válaszolt.

– Tudom. Mert most már én is itt vagyok. És bármi jöjjön, együtt szembenézünk vele.

A szoba sarkában a régi órák ketyegése és az éjjeli csend adták meg a hangulatot, de mindez most nem számított. Csak ők számítottak. Csak az ő érzéseik, amelyek most egyesültek a csendben, mintha a világ körülöttük eltűnt volna. Az érzelmek, amiket megéltek, egyre erősebbek lettek, és bár a kastély falai még mindig történeteket meséltek, a két fiatal szíve most már nem a régi fájdalmakat hordozta, hanem valami sokkal szebbet.

– El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig – mondta Seungmin, miközben ujjai Yoo-seok arcán pihentek. – Annyi mindenen mentünk keresztül, és most itt vagyunk, együtt. Mi, mi kettőnk.

Yoo-seok mosolygott, majd finoman megemelte Seungmin állát, hogy a fiú szemébe nézhessen. A szemeik összefonódtak, és mintha a szavak fölött is megértették volna egymást.

– Mi történt velünk, az most már nem számít. Az számít, hogy itt vagyunk, és az életünk most kezdődik. Végre tényleg a saját utunkat járjuk.

A levegő áramlása mintha egy új világot hozott volna velük. Seungmin lassan közelebb hajolt, és amikor ajkuk összeért, az édes csók, amit adtak egymásnak, mindent kifejezett. Nem volt több fájdalom, nem volt több félelem. Csak az a pillanat létezett, amelyet együtt éltek át.

A csók végeztével Seungmin még mindig Yoo-seok karjaiban pihent, és amikor megemelte a fejét, szomorú, mégis boldog mosolyt villantott.

– Mindent megéltünk, és most már mindent megtarthatunk. Az örökkévalóság a miénk – mondta halkan.

Yoo-seok bólintott, és a fiú mellkasához húzta, mintha soha nem akarná elengedni. Az éjjeli fények továbbra is játszottak a szoba sarkában, de most már nem éreztek semmit, csak a szeretetük határtalan erejét.

– Örökké – suttogta Yoo-seok, és ezt a szót mindkettejük szívében örökre elültette a világ legszebb ígéretévé.

A hálószoba csendje ismét körülvonta őket, de most már nem üres, hanem tele volt szeretettel, békével és azzal a reménnyel, hogy bármi is történjen, mindig együtt lesznek, örökké.