Ghost [Stray Kids ff.]

💀3💀

Yoo-seok nem tudott aludni. A kastély hatalmas termeiben csak a szél süvített az ablakok repedésein keresztül, és az épület öreg fái nyikorgott minden egyes szellővel. Az a festmény – a férfi arca, Seungmin hercegé – annyira megzavarta, hogy éjszaka egy pillanatra sem hunyta le a szemét. A szeme előtt még mindig ott lebegtek a festett, szomorú szemek, amelyek mintha az ő lelkébe láttak volna.

Elhatározta, hogy másnap megpróbálja felderíteni a kastély másik szárnyát, hátha többet tudhat meg a férfiról. Minden, amit eddig tapasztalt, egyre inkább a kastély rejtélyes múltjára utalt. Egyre több kérdés foglalta el a fejét: Miért volt Seungmin herceg ilyen elátkozott? Miért tűnt úgy, mintha a kastély maga is küzdene a jelen és a múlt között?

A fiú összeszedte magát, és reggel elindult a kastély legnagyobb szárnya felé, abba a részbe, amely a festményen szereplő férfi életének fontos epizódjairól mesélhetett volna. A vastag fáklyák halvány fénye mellett gyalogolt végig a régi folyosókon, minden egyes lépését hallotta a fapadlón, mintha a kastély minden zugába becsúszott volna a történet súlya.

Amikor végre elérte a célját, a folyosó végén egy hatalmas, díszes ajtó fogadta. Az ajtó régi tölgyből készült, és egy hatalmas, díszes zárómechanizmussal volt ellátva, amely mintha az idők végtelen titkait őrizte volna. Yoo-seok kezét remegve helyezte a kilincsre, és megpróbálta kinyitni. Egy halkan felcsikorgó hang, és az ajtó kitárult.

A szoba sötét volt, de a szél, amely kívülről besodródott, apró résen keresztül hozta be az éjszaka illatát. Ahogy belépett, egy másik világba lépett. Az egész helyiséget vastag por borította, de valahogy mégis a múlt emlékeinek szentélyeként tűnt. Különös érzés kerítette hatalmába: valahogy mindent átjárt a hely története, mint egy elfeledett dal, amit már senki sem énekel.

Yoo-seok körbenézett, és egy régi, kidolgozott asztalt pillantott meg a szoba közepén. Az asztalon régi iratok, levelek és könyvek hevertek, mintha valaki az elmúlt évszázadokban még dolgozott volna itt. Kezét remegve nyúlt egy papírhoz, amely egy különösen díszes szélű pergamen volt. Ahogy kibontotta, egy kézírásos üzenet bukkant elő:

„Seungmin herceg még mindig vár. A fiú, akit elveszített, már túl a földön, és az apja haragja már csak a kastély falai között él. De amíg a szerelem lelke vissza nem tér, a herceg örökké hontalan marad.”

A levelet olvasva Yoo-seok szíve hevesen kezdett verni. Az üzenetben mintha a válaszokat keresett volna, de még több kérdést hagyott maga után. Mi volt az a szerelem, amit Seungmin herceg sosem tudott elfelejteni? Ki volt a fiú, akit szerette? És hogyan juthatott ez az egész történet idáig?

Egy halk kopogás hangzott el a szoba ajtaján, és Yoo-seok reflexből hátra ugrott. Az ajtó nem nyílt ki, de valami más történt: egy apró fuvallat, egy hideg légáramlat futott végig a szobán, mintha valaki ott lett volna, de mégis eltűnt. Yoo-seok a szívét a torkában érezve, igyekezett megnyugodni, de valami azt súgta neki, hogy nem egyedül van itt.

A következő pillanatban hangokat hallott a folyosó felől – elmosódott beszélgetések, nevetés és a távoli léptek, amelyek egyre inkább felerősödtek. Yoo-seok egy pillanatra megdermedt, és az ajtó felé fordult. A barátai végre visszatértek volna? Vagy valami másnak volt köze az egészhez?

Amikor a hangok elértek a szoba küszöbéhez, Yoo-seok félelemmel vegyes kíváncsisággal húzta meg a kilincset. Az ajtó nehezen nyílt, mintha valami próbálta volna megakadályozni, hogy kimenjen. Amikor végre kitárta, senkit sem látott. Az ajtó mögött egy szűk, sötét folyosó vezetett, mintha az egész kastély egy másik világba nyílott volna. Yoo-seok visszanézett a szobára, és megpróbálta elnyomni a félelmet, ami egyre inkább eluralkodott rajta.

Ekkor azonban egy ismeretlen érzés öntötte el. Az érzés, hogy valami nincs rendben, hogy valami figyeli őt, és valahol a kastélyban, a múlt és a jelen között, valami még mindig él. Valami, ami valójában sosem múlt el. 

De azt, hogy mi volt az, egyelőre még nem tudta.