Ghost [Stray Kids ff.]

💀17💀

Seungmin az erkélyen állt, a szél kicsit erősebben fújt, mint előzőleg, és a nap lassan lemenőben volt. A távolban egy halvány narancsszínű fény borította be az égboltot, mintha maga az idő is meg akarta volna állítani a pillanatot, ami most köztük, Yoo-seokkal, alakult. Eddig annyi mindent elveszített, és most, hogy Yoo-seok lelkét újra maga mellett érezte, mintha valami új világ határán állnának.

Egyik kezével a mellkasán, a szíve fölött, szorította meg a ruháját, míg a másikkal, mintegy ösztönösen, a fiú karját keresve érintette meg. Yoo-seok csendben állt mellette, mintha próbálta volna megérteni az egész új helyzetet, de egy pillanatra Seungmin úgy érezte, mintha minden nehézség és fájdalom eltűnt volna, mióta ő újra ott volt mellette.

– Hogyan… hogyan érezheted magad így? – kérdezte Yoo-seok halkan. – Miért nem hagyod el ezt a helyet, ha… ha én már nem vagyok ott? Miért nem szabadulsz meg ettől a múlttól?

Seungmin elmosolyodott, de a mosoly mögött ott volt egy érzés, amit már hosszú ideje nem engedett el. A válasz egyszerű volt, de mégis mélyebb, mint bármi, amit valaha mondott volna.

– Mert… mert most te vagy itt. A te lelked, és már nem vagyok egyedül. Együtt vagyunk.

Yoo-seok elgondolkodott, miközben a szél lassan megint csendesedett. Seungmin arcát figyelte, ahogy az a nap fényében enyhén megvilágosodott, mintha a fiú is azt mondaná neki: Végre valahára megértettük, hogy mi is történt.

A kastély, amely most körülvette őket, mindössze egy épület volt. Nem jelentette már a fájdalmat, az elveszett időt. Most már nem voltak elválasztva semmitől, még a halál sem állt közöttük.

– Túléltem minden egyes szörnyűséget, hogy ideérjek. Túléltem az elhagyatottságot, és még mindig itt vagyok, – mondta Seungmin. – Én, aki mindent elvesztettem. De most… most nem vagyok egyedül.

Yoo-seok arcán egy lágy, szomorú mosoly futott végig.

– És most már nem hagyjuk el egymást, igaz? – kérdezte halk hangon.

Seungmin mélyet sóhajtott, majd egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt válaszolt.

– Igen, így van. Nem foglak elhagyni. És te sem engedhetsz el engem.

A fiú szemei ismét találkoztak, és a világ ismét egy pillanatra megállt. Most, hogy mindketten ugyanabban a pillanatban voltak, mintha az egész kastély és annak titkai csak számukra léteztek volna.

Yoo-seok kinyújtotta a kezét, és finoman, szinte tiszteletteljesen érintette meg Seungmin arcát. Mintha mindkettejük számára ez lett volna a legfontosabb dolog ezen a világon, hogy megerősítsék az egymás iránti kötődést.

Aztán egy halk, szinte észrevétlen csók landolt Seungmin arcán, és mindketten érezték, hogy most már nem kell többé félnük. Az új életük nem a múlttól való megszabadulásról szólt, hanem annak az elfogadásáról, hogy mindent, amit valaha elvesztettek, most újra megtaláltak.

Seungmin szemébe könnyek gyűltek, de nem bánkódott. Csak azt érezte, hogy valami új dolog van a kezükben. És most már nem engedhetik el egymást.