Ghost [Stray Kids ff.]

💀5💀

A kastély egyik szárnya különösen elhagyatottnak tűnt. Yoo-seok cipőjének talpa halkan koppant a poros padlón, ahogy óvatosan belépett a legközelebbi ajtón. Az ajtó nyikorgása mintha az egész épületet felriasztotta volna; a távoli neszek most mind feléledtek, mintha valaki vagy valami éberen figyelné őt.

A szoba levegője fojtó volt, a sötétség szinte tapintható. Yoo-seok előhúzta telefonját, hogy gyenge fényével bevilágítsa a teret. A falakon régi, fakó fegyverek lógtak, némelyik rozsdás pengéje még mindig veszélyesnek tűnt, mintha csak arra várna, hogy újra használják. A szoba közepén egy díszes kard hevert, hanyagul a földre dobva, a markolata elferdült, mintha egy heves harc emlékét hordozná magában.

A padlót azonban valami más uralta. Yoo-seok torka kiszáradt, ahogy észrevette a fal és a padló mentén húzódó hatalmas, megszáradt vérfoltot. A vörösesbarna nyomok szinte sikoltoztak a fájdalomtól és az erőszaktól, amely valaha ezen a helyen tombolt. A szoba minden centimétere egy tragédia néma tanújaként állt előtte.

Ahogy Yoo-seok körbejárt, megérintette az egyik falon lógó pajzsot. A hideg fém érintése mintha egy pillanatra más világba rántotta volna őt. Egy villanásnyi látomás kúszott a tudatába, először csak homályosan, majd egyre élesebben. A szoba elhomályosult körülötte, és hirtelen valami teljesen mást látott.

Egy fiatal férfi hevert a földön, a hasa környékén vérrel átitatott ruha. A fájdalom szinte megfogható volt. Yoo-seok érezte a hasában a szúrás nyomait, mintha a pengét az ő testébe is belemártották volna. Összegörnyedt, keze automatikusan a hasára szorult, miközben a látomás folytatódott.

Egy másik alak térdelt mellette – a herceg. Bár Yoo-seok arca a fájdalomtól eltorzult, tisztán látta a herceg elkeseredett mozdulatait, ahogy próbálta visszatartani a másik vérzését. A szerelme, akinek az arca csak homályosan sejlett fel, még mindig próbált beszélni, de Yoo-seok nem hallott semmit. Csak az ajkaik mozgását látta, mintha egy néma filmet nézne, amelynek a hangját elnyelte a téridő.

Körülöttük katonák álltak, fém páncéljukon vér csorgott le, kardjaik hegye még mindig vöröslött. Az egész jelenetben olyan feszültség és fájdalom kavargott, amely szinte letaglózta Yoo-seokot. Az utolsó pillanatban a sebesült fiú gyenge mosolyt küldött Seungmin felé, miközben a szemei lassan lecsukódtak.

„Várj rám…” – hallotta Yoo-seok szinte belülről, de nem saját gondolatként. A szófordulat ismerős volt, mintha mélyen beleégett volna az ő lényébe is.

A látomás egy szempillantás alatt eltűnt, és Yoo-seok ismét a sötét szobában találta magát. A mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy próbálta összeszedni magát. A fájdalom, amely a látomás alatt a hasában lüktetett, lassan alábbhagyott, de a nyoma még mindig ott kísértett benne.

Felkelt, és remegő kézzel megérintette a falon lógó kardot, amely valószínűleg része volt a látott eseményeknek. Az ujjai érintése nyomán a penge szinte megremegett, mintha az a tárgy is emlékezett volna a tragédiára, amelynek részese volt.

Yoo-seok hátralépett, és a vérfoltra meredt. A szíve hevesen dobogott, és agyában ezernyi kérdés cikázott. Mi történt itt? Ki volt az a fiú, akinek az élete a herceg karjaiban ért véget? És ami még nyugtalanítóbb volt: miért érezte úgy, hogy valami láthatatlan kapcsolat van közte és a történtek között?

Miközben lassan kikecmergett a szobából, egyértelművé vált számára, hogy a kastély nem hagyja őt érintetlenül távozni. Bármi is történt itt, az most már az ő része lett. Az ereklye és a vérfolt emléke hosszú ideig kísérteni fogja, de mélyen belül tudta, hogy ez még csak a kezdet.