Ghost [Stray Kids ff.]

💀13💀

A kastély elhagyatott folyosóin csend honolt, és Seungmin szemei mélyen elmerültek, miközben Yoo-seokot nézte. A férfi tekintetében egyre inkább keveredtek a kérdések, a kétségek és a felismerés. Az a pillanat végre elérkezett, amikor Seungmin nem tudott tovább titkolózni. A szavak, amelyek egy életnyi fájdalmat, szerelmet és veszteséget hordoznak, végre kicsúsztak a torkán.

– Én vagyok az – mondta Seungmin, és szavai olyan könnyedén és csendesen hangzottak, mintha évtizedekig készült volna rá, hogy kimondja őket. – De nem én vagyok az, akit keresel. Az én lelkem élt tovább a te lelkedben, Yoo-seok. Az én szerelmem lelke.

Yoo-seok azonnal megdermedt. A felismerés olyan gyorsan és erőteljesen csapott le rá, hogy szinte szédült tőle. Először próbálta megérteni, de a szavai nem hagyták el a száját. Az érzés, hogy egy olyan emberrel áll szemben, aki egy másik létező szelleme, egyszerre volt borzongató és vonzó.

Seungmin mély levegőt vett, hogy folytassa, mintha minden egyes szó, amit most kimond, újabb fájdalmat és érzelmet hozna fel a múltból.

– Az én szerelmem lelke éledt újjá benned. Ő volt az, akit szerettem, akit mindenemnek éreztem. De amikor ő meghalt, valami történt, és az ő lelke újjáéledt benned. – Seungmin hangja nem volt szomorú, inkább egyfajta nyugodt elfogadást tükrözött. – Én nem akartam, hogy te elfelejtsd őt, hogy bármit is feláldozz érte. Csak azt akartam, hogy mellettem legyél.

Yoo-seok megpróbálta összerakni a darabokat. A látomások, a képek és a pillanatok mind összemosódtak egy képben, amelyben nemcsak a múlt, hanem a jelen is összekapcsolódott. Minden egyes szó, amit Seungmin mondott, mintha a múlt fájdalmát hozta volna vissza, de a férfi nem csak a fájdalmat hozta el.

– De miért nem mondtad el ezt eddig? Miért titkoltad el tőlem? – kérdezte Yoo-seok, és a hangja remegett.

Seungmin egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Válaszában nem volt semmi elkeseredés, csak egyfajta fájdalmas tisztánlátás.

– Mert nem akartam, hogy megint elveszítsd őt. Nem akarom, hogy a régi fájdalom újra életre keljen benned. Az ő emléke már részed, és én nem akartam, hogy újra átéljétek azt a tragédiát. Azt akartam, hogy úgy élj, hogy ne a múlt árnyéka kísértsen benneteket. – A szavak lassan csúsztak ki a száján, mintha mindegyik egy hosszú, fájdalmas lélegzet lenne. – Én nem a régi szerelmet akarom vissza. Én téged akarom. Téged, Yoo-seok.

A férfi szívében egyre mélyebb hullámok keletkeztek. A férfi, akit szeretett, valójában nem is ő volt, hanem egy olyan lélek, akinek csak az árnyékát érezte meg a testében, aki már rég nem élt. A múlt és a jelen határvonalai elmosódtak, és most itt volt Seungmin, aki minden fájdalmával együtt egy másik élet emlékét hozta el, és most elmondta neki, hogy ő az, akit keresett.

– Akkor most mit jelent ez? – kérdezte Yoo-seok, próbálva összerakni mindazt, amit hallott. – Mi van akkor, ha te csak a múlt vagy? Mi van, ha én most csak egy új szerelem vagyok?

Seungmin elmosolyodott, de ez a mosoly nem volt teljesen boldog. A szemében ott volt valami más, valami olyan, amit az évek és a halál nem tudott elvenni tőle.

– Nem az számít, hogy mi történt a múltban – mondta. – Az számít, hogy most itt vagyok, és te most itt vagy velem. Az én lelkem és az ő lelke egyesült benned, de most én a jövőt akarom. Egy közönséges múlt soha nem lenne elég számomra. Az én vágyam az, hogy az új kapcsolatunkra építsünk, hogy veled legyek, Yoo-seok. A múlt már nem számít. Csak az számít, hogy itt vagyunk, és hogy együtt legyünk.

Yoo-seok még mindig próbálta felfogni mindazt, amit hallott. De most, a válaszok helyett, úgy érezte, hogy minden egyes szó, amit Seungmin mondott, egy újabb esély arra, hogy valami szépet építsenek együtt. A kastély, a múlt, minden egyes fájdalmas emlék egy pillanatra eltűnt, és a csendes szavak hozták el a reményt. Reményt, hogy valami újat kezdjenek, és talán valahol, valamikor, megtalálják azt a boldogságot, amit mindketten megérdemelnek.