Ghost [Stray Kids ff.]

💀19💀

A kastély belső termei most másképp festettek, mint ahogy Seungmin emlékezett rájuk. A hideg falak, a sötét folyosók és a mély csend mind olyan dolgok voltak, amelyek elválasztották őket a külvilágtól. Mégis, most egy másik érzés kezdett uralkodni a fiúban, ahogy az udvar felé vezető úton sétáltak. Valami elérhetővé vált számukra, valami, amit eddig nem tudtak megérteni.

Seungmin kezét lazán a mellkasa előtt tartotta, mintha próbálta volna összeszedni a gondolatait. Yoo-seok mellettét lépte, és bár a fiú most ott volt mellette, nem érezte teljesen valósnak. A lelke, amely most benne lakozott, még mindig egy másik valóságban létezett. De valami miatt mégis úgy érezte, hogy most egy lépésnyire van attól, hogy mindent megértsen.

A kastély udvarán elhaladtak a szobrok mellett, és az egykori virágos kert most üresen hevert előttük. A csendes szél, amely a lombok között susogott, mintha azt kívánta volna, hogy bár csak egy pillanatra megálljanak, és hagyják, hogy a pillanat kiteljesedjen.

– Yoo-seok… – kezdte Seungmin, megállva egy pillanatra. A fiú lassan megfordult, és ránézett, az arcán kérdő tekintettel. – Mi lesz velünk most?

A fiú egy darabig hallgatott, mintha próbálta volna feldolgozni a kérdést, de valamiért nem tudott rá választ adni.

– Nem tudom… – válaszolta végül. – De azt érzem, hogy valami elkerülhetetlen közeledik. Mintha a végső döntést kellene meghozni, és nincs több idő halogatni.

Seungmin bólintott, és szemei az elhagyott kertre szegeződtek. Még mindig érezte, hogy valami határvonal előtt állnak. Egy pont, ahol a múlt és a jövő összefonódik, és ahol a választásuk mindent megváltoztathat.

– Igen… – mondta halkan, majd egy lépést tett a fiú felé. – Nemcsak a mi életünk, de az is, ami körülöttünk történik, a mi döntésünktől függ. Talán nem tudunk mindent irányítani, de azt kell választanunk, hogy nem hagyjuk, hogy a múlt végtelen körforgása ismétlődjön.

Yoo-seok közelebb lépett, és a tekintetük most már összeolvadt. A csendben, amely körülvette őket, egy újfajta nyugalom áradt szét, mintha minden egyes szó, amit kimondtak, egy lépéssel közelebb hozta volna őket ahhoz, hogy együtt megoldják ezt a titkot.

– Te mit akarsz, Seungmin? – kérdezte végül Yoo-seok, most már tényleg a fiú szemébe nézve. – Mert én… én azt akarom, hogy te legyél boldog. Hogy ne kelljen a múlt terheit cipelni örökre.

Seungmin szemei összeszűkültek, miközben a fiú szavait emésztette. A múltja, a szerelem, a sors, ami egyre mélyebbre húzta őket – mindezek mind részei voltak egy folyamatnak, amit talán sosem érthettek meg igazán. De most már tudta, hogy egyetlen dologra van szüksége: hogy ő és Yoo-seok együtt küzdjenek.

– Azt akarom, hogy mi válasszuk meg, mi történik velünk. Nem hagyhatjuk, hogy a régi dolgok visszarántsák a döntésünket. Ha megoldásra van szükség, mi találjuk meg azt.

A fiú most már nem csak hallgatta őt, hanem egy kicsit mélyebbre nézett a lelkébe. A levegő, amely körülöttük volt, most már valami mást sugárzott. Mintha minden egyes pillanat mindent elmondott volna, és az utolsó válasz a kezükben volt.

Seungmin lassan elmosolyodott, és még egyszer ránézett Yoo-seokra. Az érzés, ami átjárta, most valami újat jelentett. A végső döntés előtt, egy olyan pillanatban, amikor semmi sem volt biztos, mégis úgy érezte, hogy ha a fiúval együtt hoznak döntéseket, akkor bármi lehetséges.

– Ne aggódj. Mi mindent túl fogunk élni – mondta határozottan.

És miközben elindultak tovább a kastély területén, a levegőben valami megváltozott. A sorsuk már nem volt elrendelve, és bármi is jöjjön, a választásukat nem lehetett visszafordítani.