Ashes & Betrayals

7 fejezet

Kedves Olvasóim!

(ha még vagytok)

Kérlek fogadjátok ezt a fejezetet elő-karácsonyi ajándékként!

***

A palota udvarházait összekötő kacskaringós utcák az éjszaka sötétjében, kísértetiesnek, már-már hátborzongatónak hatottak.

Az udvarokat elválasztó rideg, méltóságteljes falak óriásként magasodtak föléjük, sötét árnyékai végigkúsztak a kövezett úton, ahol minden kanyarban és sarkon a lelepleződés veszélye fenyegette őket. A telihold sejtelmes, ezüstös fénye megvilágította a császári palota hatalmas tetőszerkezetét, amikor Xiao Zhan lágyan megigazította a karjában mélyen alvó kislányt, aki apró ujjaival a ruhájába kapaszkodott.

A cinóber falakat szikrázó fáklyák tűzvörös fénye világította meg, akár a gonosz szellemek örvénylő szemei, amelyeket a közeledő őrök nyomában lobogó árnyékok vetettek előre. A csizmák súlyos kopogása és a nehéz léptek tompa dübörgése egyre csak közeledett.

– Csss! – emelte ajkához az ujját Jun Hie.

Xiao Zhan szíve őrült tempóban dübörgött a mellkasában, még erősebben szorította magához a lányát. Jun Hie közelebb húzódott hozzá, testével takarta, amíg az őrök léptei végleg eltűntek a következő kanyarban. Mindketten lélegzetvisszafojtva vártak, majd amikor elnémult körülöttük minden, Jun Hie egyetlen kézmozdulattal jelezte, hogy kövesse.

Xiao Zhan pedig engedelmeskedett.

Észak felé haladtak, miután a császárváros legvégére értek és az utolsó udvarházakat is maguk mögött hagyták, követték a kanyargós ösvényeket, amíg el nem érték a csendes, kieső helyen lévő Hideg Forrást. Csontig hatolóan fagyos volt a forrás vize, mint egy kísérteties lehelet, míg a ködfátyol úszó párája elrejtette a titkos kijáratot a kíváncsi tekintetek elől.

Jun Hie finoman félrehúzta a forrás tövében növő bokrot, amely mögött egy barlang bejárata húzódott.

– Erre – suttogta a férfi, miközben tekintete feszülten figyelt, nincs-e valaki a közelben.

Ahogy beléptek a barlang hűvös mélyébe, a világ mintha még mélyebb sötétségbe burkolózott volna, a fáklya, amelyet Jun Hie a kezébe kapott, csak gyér fényt vetett a falakra. A kivájt kőfalak nedvesek és hidegek voltak, ahogy az út egyre mélyebbre vezetett. A végén egy szűk járathoz értek, amelyben vékony patak csörgedezett.

Jun Hie az átjáró sötét szájára mutatott.

– Ez az az út – mondta feszülten. – Ha itt végigmentek, a falakon kívülre juttok. Mindent előkészítettem: egy hintó vár rátok a barlang kijáratánál és egyenesen kelet felé visz titeket, Song állam területére.

Xiao Zhan felkapta a fejét.

– Song állam?

Jun Hie bólintott.

– Jin állam szövetséget keres a császárral. Ha Yiren Song állam területére lép, azzal a közeledés látszatát kelti, ami nemcsak súlyosan sérteni fogja Xi Zong császár érdekeit, de még Song államot is könnyedén maga ellen fordíthatja. Egy ilyen lépés kétfrontos háborúba kényszerítené a Xiaoyao Jingshan birodalmat, amelynek kockázata túl magas lenne... még Yiren számára is. Jelenleg Song állam a legbiztonságosabb hely a számotokra.

Xiao Zhan reményteli tekintete Jun Hie felé fordult.

– Te is velünk jössz, igaz? – kérdezte halkan.

A férfi megrázta a fejét.

– Nem mehetek. – suttogta. – Ha most veletek tartanék, minden nyom rátok mutatna... és a császár úgy találna rátok, mintha csak egyenesen a markába sétáltatok volna. Megpróbálok időt nyerni és félrevezetni a palota őrséget.

Xiao Zhan torka elszorult, és bár megértette a szavakat, nehezen viselte el a mögöttük húzódó áldozatot, amit Jun Hie készült meghozni.

– Visszamegyek az udvarba. Néhány hamis nyom elegendő lesz, hogy még a legélesebb szemű katonák is elbizonytalanodjanak.

– Mi lesz, ha Yiren rájön?

Jun Hie halványan elmosolyodott. Arca nyugodt maradt, míg Xiao Zhan szíve megfagyott.

– Az nem számít, Xiao Zhan. Csak az számít, hogy biztonságban eljussatok Song államba.

– De...

– Nincs semmi de. Fogd a kislányt és menjetek!

Xiao Zhan torka összeszorult, fekete szemével mozdulatlanul és szótlanul nézett Jun Hie tekintetébe.

– Köszönöm... – suttogta remegő hangon.

Tudta, hogy ez az egyetlen szó, amit kimondhat, de mégis fájdalmasan kevésnek tűnt.

– Menjetek!

Némán figyelte, ahogy Jun Hie hátat fordít nekik, és árnyékként beleolvadva a sötétségbe, eltűnik. Az ellenkező irányba indult, és belépett a szűk, kanyargós átjáróba: a levegő hideg volt; léptei visszhangzottak a barlang nedves kövein. Sötétség vette kerül, kivéve azt az egy kis fénykört, amely a kijáratot jelentette, alig néhány száz lépésnyire előtte.

A barlang szájánál, egy hintó állt készenlétben, pont ahogy Jun Hie ígérte.

Xiao Zhan visszafordult.

A távolban, magasan a csillagtalan égbolt alatt, a császárváros – a megközelíthetetlen szörnyeteg, az aranykalitka, a börtön – masszív cinóber színű falai húzódtak. Rideg, fojtogató erővel feszültek a sötétségben, mintha sosem aludnának, sosem engednének. Most mégis, valahogy, olyan távolinak tűnt.

Xiao Zhan mély lélegzetet vett, ahogy visszafordult. Még erősebben szorította magához Rou Xi-t és előre nézett.

S a hintóba már a szabadság ígéretével lépett.