Ashes & Betrayals

9 fejezet

Az idegen megfogta a kezét, de nem szorította meg, mintha attól tartott volna, hogy további fájdalmat okoz neki. Bőrének melegség biztonságot árasztott magából, amely kisegítette őt a hintó rémálomszerű romjai közül.

Ahogy kiegyenesedett, érezte a vér keserű fémes ízét, ahogy lassan lefolyik a torkán; a feje zsongott az ütődés következményeképpen, bal karjába és a bordáiba többször is iszonyatos fájdalom mart, mégis tartotta magát. Szilárdan, csendesen. Fejét azonnal a roncsok felé kapta, és megpillantotta, hogy egy másik fiatal kultivátor kiemeli a rémült Rou Xi-t a törmelékek közül. – Rou Xi! – Kétségbeesetten kapott a lánya után, karjai védelmezően kulcsolódtak köré; érezte a szívverést, a bőre melegét. A félhomály ellenére alaposan megvizsgálta, aggódó pillantása végigfutott rajta: finoman végigsimított az apró horzsolásoktól sebes arcocskáján, és néhol felszakadt ruháján.

– Jól vagyok, mami.

Amikor meggyőződött, hogy nincs rajta súlyos sérülés, valósággal elöntötte a megkönnyebbülés. Egy hálás sóhajjal fordult vissza, hogy köszönetet mondjon:

– Nagyon hálás vagyok, hogy...

De nem tudta befejezni a mondatot.

Mert a férfi, aki mögötte állt, Yibo volt.

Xiao Zhan szíve gyorsabban kezdett dobogni a mellkasában, amikor meglátta őt – az egyetlen férfit, aki nyolc hosszú év után is minden gondolatában ott élt, minden pillanatában jelen volt. Nyolc hosszú háborús év választotta el őket egymástól, nyolc kegyetlen, rideg év, amelyben a halványuló emlékek, egy elmosódó arc és édes ígéretek tartották életben megtört szívét. De most... most itt állt előtte, hús-vér valójában az, aki után még mindig úgy vágyakozott, mint egy kamasz. Kezének érintése és bőrének melegsége most újra az ismerős biztonságot árasztott magából. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt: a férfi – ahogyan ránézett –, önmagával is csatát vívott, hogy eldöntse, képes-e még ugyanúgy szeretni vagy egyszerűen meghagyja a múltnak mindazt, ami valaha közöttük volt.

– Yibo... – suttogta a férfi nevét, hangja alig volt több egy sóhajnál. Mintha attól tartott volna, hogy ha hangosan mondja ki, az egész látomás elillan.

A találkozás pillanata azonban egy szempillantás alatt keserű fordulatot vett. A férfi érintésének melegsége, amely egy pillanatra visszarepítette a múltba, semmivé foszlott. Nem olyan volt, mint régen – tökéletesen összeszedett maradt, minden mozdulata szándékolt, kimért és távolságtartó maradt, mintha a körülötte lévő világ érdektelen maradt volna.

De Xiao Zhan jobban ismerte őt, mint bárki mást.

Tudta, hogy a felszín alatt viharok tombolnak.

Yibo fekete színű szeme összeszűkült, rideggé vált, miután meglátta a mellette álldogáló kislányt. Rou Xi reszketve bújt hozzá, kis kezével még szorosabban fogta a ruháját, miközben képtelen volt félelemtől tágra nyílt szemét levenni Yiboról.

– Császári... atyám... – motyogta a kislány bizonytalan.

Yibo szemöldöke hirtelen felhúzódott.

Xiao Zhan szíve összeszorult.

– Nem, Rou Xi. Ő nem...

A férfi egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd lassan elfordította a tekintetét.

– Visszakísérünk a fővárosba. – jelentette ki Yibo határozott, ellentmondást nem tűrő, tárgyilagos hangon.

Xiao Zhan azonnal megrázta a fejét.