Xiao Zhan hanyatt feküdt, a piszkos, izzadságtól nedves lepedő szinte fájóan simult a bőréhez. A torkában hatalmas, kemény gombóc nyomta a légcsövét, az arccsontja lüktetett. Minden lélegzetvételnél összerezzent a fájdalomtól, hányingere volt és szédült. Az ágyékát, mintha tüzes vassal szaggatták volna fel, a bal combjában lüktetett a fájdalom, miközben tudta, hogy holnapra az egész testét kék-zöld foltok fogják tarkítani.
Érezte a császár forró lélegzetét az arcán.
Mozdulatlanul feküdt, még a szemét sem merte kinyitni.
- Ugye tudod, hogy te kerested magadnak bajt! – A férfi hangjában megbúvó kegyetlenség elviselhetetlen volt, és halálra rémisztette. A szavak keltette meleg levegő csiklandozta a nyakát. Hosszú ujjaival végigsimított az arcán, ujjai nyomán felerősödött a fájdalom.
Szerette volna elütni a kezét a bőre közeléből, de már nem maradt ereje tovább küzdeni.
Mély csend ereszkedett a hálószobába, a fojtogató némaságban szinte ordított a császár lassú és nehéz sóhaja. Majd hirtelen a semmiből egy éles kopogás törte össze a csendet.
- Mi a francot akar? – dörrent meg a férfi hangja.
- Bocsásson meg, felség. – Amikor Li eunuch hódolattal teli hangja megszólalt a papírvékony ajtó mögött, a császár ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy felgyújtson valamit. – Sürgős üzenet érkezett az északi határról.
Bár Xiao Zhan szeme továbbra is csukva maradt, tisztában volt vele, hogy miután a férfi felemelkedett a matracról, még egy darabig csendben, közelről figyelte. Ahogy meghallotta súlyos lépteinek a hangját, majd az ajtó csukódását, megkönnyebbülten felsóhajtott és kinyitotta a szemét.
Pár órával később lassan kitámolygott a Vörös Lótusz pavilonból, miközben a karját szorosan a teste mellett tartotta. A gyomra émelygett, a bensője – mint az eleven seb –, sajgott és lüktetett. Hiába töltött hosszú órákat a kádban, hogy lemossa magáról a császárral töltött éjszaka ragacsos mocskát, mégis piszkosnak érezte magát, mert a férfi érintése lemoshatatlan szennyet hagyott a testén.
Az éjszaka sötétjében valami megmozdult, amire Xiao Zhan rögtön felkapta a fejét.
A hatalmas kikövetett udvaron palotaszolgák – kezükben tompa arany fényben világító lámpást tartva – hangtalan árnyékként előzték meg a Mennyei Bölcsesség csarnoka* felé siető minisztereket, akiknek ráncos arcáról sürgető feszültség tükröződött. Ahogy újabb és újabb apró fénypont jelent meg az udvar mozdulatlanságában, Xiao Zhan agya lázasan lüktetni kezdett.
Vajon miért hívta össze a császár a Tanácsot éjnek évadján?
Kíváncsian követte a miniszterek csoportját.
A hold fénye bekúszott a magas ablakokon, megvilágítva a Mennyei Bölcsesség csarnok hatalmas cinóber oszlopait és a minisztereket, akik mély hódolattal, alázatosan hajoltak meg a
a halványsárga császári trónon hátradőlve ülő császár előtt. Szinte az ágyból kirángatott férfi, most nem viselte fekete öltözékét és a gyöngysoros császári koronáját, hanem egy egyszerű vörös köntöst, amely eltakarta meztelen bőrét.
A hűvös csendet csak térdeplők bíborvörös és mély lila köntöseiknek halk susogása törte meg, amik már-már beleolvadtak a tér sötétjébe.
Xiao Zhan a csarnok legtávolabbi sarkában állt, az egyik hatalmas piros oszlop árnyékába rejtőzve.
- Mi az, ami nem várhatott reggelig?
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Ashes & Betrayals
Hayran KurguA kultivációs világ császár, Wang Yiren [α] elárulta a szekta társait, lemészárolta az őseit és emberek elleni bűnt is elkövetett. Hamvakra épített birodalmában nyolc éven keresztül nem csak fogságban tartotta Xiao Zhant [Ω], hanem többször is bánta...
