Ashes & Betrayals

8 fejezet

A hintó nagy zökkenéssel gördült végig a birodalom fővárosán. Xiao Zhan óvatosan az ablak felé hajolt, és félrehúzta a vékony függönyt. A város fényei halványan pislákoltak körülöttük, az utcák zaja, a lármás piacok és az emberek vidám zsongása lassan elcsendesedett. Miután a hintó áthajtott a város határát jelző díszes boltív alatt, a kocsis egy pillanatig sem habozott. Felharsant a kiáltása, és hatalmasat csettintett az ostorával.

A hintó egyre gyorsabban száguldott, mígnem ráfordult a sötét erdőn keresztül vezető útra. A külvilág teljesen elmosódott a félhomályban; az égig érő fák lombjai eltakarták a holdat és az eget, a rengeteg némaságát a feltámadó szél; egy-egy gally reccsenése, kisebb állatok patadobogása vagy farkasüvöltés hangja szakította félbe.

Xiao Zhan a kislányára pillantott, aki békésen aludt az ölében.

A levegő hirtelen fagypontalatti hőmérséklete hűlt, miközben a hintó, még mindig az erdőn áthaladó utat rótta.

A hintó elé befogott ló váratlanul lelassított, csökönyösen lemerevedett, nem volt hajlandó mozdulni, hallatszódott, hogy ideges. Akárhogy noszogatta a kocsis, semmi haszna nem volt.

Xiao Zhan rémülten kinézett az ablakon.

– Mi történt?

– Nem tudom.

S ekkor valami kilépett a sötétből.

Egy árnyból szőtt teremtmény volt, arca üres, vonások nélküli. Teste hullámzott, mintha bármelyik pillanatban eloszlana, majd újra formálódott karokká, lábakká, hosszú kezekké, melyek végén éles karmok villantak elő. Széles vállaiból sötét szárnyak törtek elő, kavargó, folyamatosan változó árnyak, amik fekete füstként széttárultak majd összegyűltek. Alakja egyre inkább emberibb formát öltött, de még így is halálra rémítette őket.

Aztán megjelent a többi is.

Démonok.

Xiao Zhan megdermedt, a hideg futott végig a gerincén.

Amikor a lény karja felé nyúlt, valami megmagyarázhatatlan hang szűrődött ki belőle; nem egyetlen, hanem ezernyi kis hang, mint rajzó rovarok, vészjóslóan zümmögtek. Amikor azt hitte, hogy a démonnak nincsenek arcvonásait, csak üres, arctalan homály... tévedett. Ahogy a lény felé fordult, a sötétségből lassan kirajzolódott egy száj, egy tátongó, torz lyuk, felfedve élesen sorakozó fogakat.

Xiao Zhan szíve hevesen dobogott. Halálra rémülten nézett a démonok alkotta egyre szűkülő körgyűrűn.

– Hajts! Gyerünk! Hajts!

Rou Xi felriadt és a karjába ugrott.

– Mama! – sikította.

– Hajtsd le a fejed!

A kislány a fejét a mellkasába fúrta, remegett a félelemtől.

A hintó elé befogott ló már jó ideje rettegett, nyugtalanul kapart a patáival, úgyhogy amit meghallotta a parancsszót, azonnal nekiiramodott. A hintó kirontott a démonok köréből, és féktelen sebességgel száguldott a sűrű erdő sötétjében. Az éjszaka neszei eltörpültek a fogatot üldözőbe vevő torz alakok szörnyű vicsorgása mellett.

A kerekek hirtelen csikorogni kezdett, a hintó szinte megperdült a lendülettől, miközben egy hirtelen rázkódás lódította meg az egész szerkezetet. Az éjszaka levegője hirtelen megtelt sikolyokkal és a csattanás hangjaival. Xiao Zhan és Rou Xi tehetetlenül vágódtak neki a fogat falának, egyik oldalról a másikra sodródva. A megállíthatatlanul dübörgő hintó a gravitáció súlyos vonzása következtében túlságosan megdőlt az egyik élés kanyarban, amire a fizika törvényei is hatással voltak: megragadták a favázas szerkezetet és felborították. A csúszós ösvény ellenére a fa találkozott a göröngyös úttal, majd egy óriási csattanással az oldalára fordult. Akár egy tomboló, megzabolázhatatlan hullám, minden egyes ütközés újabb erővel lökte tovább a hintót, ami újra és újra az oldalára fordult.

Percekkel... de az is lehet, hogy órákkal később... amikor a hideg levegő megcsapta, Xiao Zhan magához tért. Összeszorította a fogát, amikor a fájdalom olyan erősen elárasztotta a testét, hogy még a gyomra is összerándult; kinyitotta a szemét, de a látása elhomályosult. A felfordult hintó padlóján feküdt, és friss vér szaga töltötte meg az utasteret. Felemelte a karját és megérintette a fejét. A keze véres volt... az ütközés során minden bizonnyal beverte a fejét.

Az első dolog, amit tisztán érzékelt, Rou Xi halk, remegő légzése volt.

– Rou Xi! – rázta meg a kislánya vállát. – Rou Xi!

Mind a kislány, mind az ő testén mindenhol zúzódások nyomai látszódtak. Rou Xi végül ránézett, tökéletes fekete szeme vérben úszott, és hatalmasra tágult a rémülettől. A szája mozgott, de nem jött ki rajta hang.

Xiao Zhan szíve hangosan kalapált a szegycsontja mögött, miközben megpróbált közelebb kúszni a lányához.

A távolból morajlás hangja szűrődött be a tudatába, amitől a szíve kihagyott egy ütemet.

Újra közeledtek.

– Csss. – suttogta Xiao Zhan és Rou Xi szájára szorította a kezét.

Aztán egy pillanattal később meghallotta a közeledő lovak patkóinak dobogását. Az erdőbe bevágtató lovasok ragyogó csapásai, kígyózó mozgással behálózták az erdőt, és egyetlen szempillantás alatt kettévágták a démonokat. A vakító halványkék fények magukba szívták az árnyból szőtt megcsonkított testeket.

Körülöttük csak a végtelen sötétség és a susogó fák tengere maradt.

Hirtelen minden tökéletesen elnémult.

A sötét teremtmények éhes morgása azonnal megszűnt, és egyetlen másodperc alatt halotti csend ereszkedett mindenre, a levegő pedig megfagyott.

Xiao Zhan néma csendben feküdt, a fájdalomtól összeszorított fogakkal, képtelen volt bármit is érzékelni a szívének vad dobogásán kívül.

A hintó ablakára felszerelt függöny megemelkedett.

Xiao Zhan pedig fátyolos látásán keresztül egy kinyújtott kezet látott közeledni. A kézen jól elkülönültek egymástól az ujjpercek, erősnek tűnt, határozottnak és biztonságosnak.

Mégis... egy pillanatig habozott. A kéz gazdája mindenesetre türelmesnek és elegánsnak bizonyult.

Egy kis idő múlva, mintha csak az égiek ösztönözték volna, kinyújtotta a kezét.