Ashes & Betrayals

11 fejezet

Yibo és a katonák léptei hangosan visszhangoztak a börtön folyosóján.

A rideg kőfalak a föld alá vezető lépcsőn is folytatódtak, szürkén és baljósan, a levegő pedig egyre csípősebb és nedvesebb volt. A császári őrség katonái kísérték végig a börtön sötét, szűk folyosóin, amelyet két oldalról vaskos, fagerendákkal megerősített acélrácsok szegélyeztek. A cellák bejáratai előtt, kardjukat markoló őrök álltak, és feszülten figyelték minden egyes lépésüket. A falak mentén égő fáklyák gyér fénye vetett árnyékot a kőpadlóra, a levegőt áthatotta a penész, az áporodottság és az emberi szenvedés keserű bűze.

Yibo nem küzdött az őrök ellen, miközben levezették a lépcsőn.

Arca mozdulatlan maradt, sötét tekintetét előre szegezte. Szeme sarkából észlelte a mozdulatlan és megtört testek körvonalait a cellák rácsai mögött – a fogdák sötétjébe zárva feküdtek, némelyikük a sarokba húzódva, mások a földön kiterülve. Lecsúszott kultivátorok, elbukott harcosok és árulók voltak, mint ő?

Vagy talán ártatlanok, akik nem követtek el semmit, mégis itt végezték?

– Yibo...?

Az ismerős hang villámcsapásként ért, hirtelen és kikerülhetetlenül.

Megtorpant.

Ösztönösen felkapta a fejét, tekintetét a sötét rácsok mögötti árnyékra szegeződött. A fáklyafény vibrálása lassan kúszott végig a falakon, majd megvilágította a félhomályból elő lépő alak körvonalait.

Jun Hie.

Yibo szeme elkerekedett a döbbenettől, a teste megfeszült, ujjai ökölbe szorultak.

– Jun Hie?

Nem lehet.

Jun Hie arca krétafehér volt, sápadt bőre áttetszőnek tűnt a cella komor félhomályában. Sötét tincsei csapzottan tapadtak izzadságtól nedves homlokára, nyomorúságos keretet adva beesett, meggyötört vonásainak. A mindig élénk, életteli teli szemek, most üresen és fakón ült meg arcában. Zúzódások sötétlettek az arccsontján, lilás-vörös foltok tarkított a bőrét; egy mély, felszakadt seb futott végig az állkapcsán, a szeme alatt, a nyakán.

Megkínozták.

Megpróbálták megtörni..., hogy beszéljen.

De miért?

Yibo keze ökölbe szorult.

– Yibo... te? – lehelte Jun Hie rekedten, a hangja tele volt hitetlenséggel és fájdalommal. Ujjai görcsösen fonódtak a rozsdás rácsokra.

Az egyik katona lökése kizökkentette Yibot a pillanat súlyából, a mozdulat olyan erős volt, hogy majdnem nekizuhant a rácsoknak. A szomszédos cella ajtaja nyikorogva tárult ki előtte, majd földrengető csattanással zárult be mögötte.

Kattant a zár.

A cella ugyanolyan sötét és nyirkos volt, mint a folyosó. A falakból áradó hideg lassan kúszott fel Yibo gerincén. A sápadt hold fénye csak nyomokban szűrődött át a rácsos ablakon, csíkokra bontva a sötétséget.

Egyetlen lépést tett, megfordult, tekintetét pedig a szomszédos cellára szegezte.

Jun Hie még mindig ott állt. Ujjai enyhén remegtek a rácsokon, ajkai megremegtek, mintha mondani akart volna valamit, de a hangja cserbenhagyta. Yibo látta ahogy unokatestvére szemében lassan eluralkodik a keserű felismerés.