Álmaim pasija [befejezett]

2/2

2/2

Közelebb jött hozzám, az egyik kezét a derekamra tette, a másikkal pedig megtámasztotta a nyakam. Az orrunk összeért. Éreztem a légzését. Még jobban magához húzott. Ez nem egy álom volt.

- Mit csinálsz?- suttogtam.

- Vágyom a csókodra- válaszolta.

- Ezt nem lenne szabad- toltam el magamtól.

Megbánóan figyelte a földet, majd megszólalt:

- Igazad van- kezdte- De akkor miért szeretném ennyire?

Megvontam a vállam.
Folytattunk a sétálgatást, de most az egész olyan kínossá vált. Nem beszélgettünk, csak az előttünk lévő utat bámultuk és céltalanul meneteltünk, de hirtelen Colton megtorpant.

- Ez az én hibám- nevetett fel zavartan.

- Nem, az enyém is- akadékoskodtam.

- Te csak a körülmények áldozata voltál- erősködött tovább, hogy meggyőzzőn, mindenről ő tehet.

- Hiszen nem is történt semmi- értetlenkedtem.

- De, Rachel, történt.

- Mégis mi?- kérdeztem.

- Nagyon őszinte leszek veled... Már találkozásunk óta izgatod a fantáziámat, de most úgy érzem, hogy nem csak testileg vonzódom hozzád.

Ez egy kicsit túl sok volt egyszerre. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom, csak az arcát vizslattam. Nem hazudott, miért is tette volna.

- Nem felejthetnénk inkább el?- kértem.

- Nem szeretném, de ha ez kell ahhoz, hogy megint normálisan tudjunk együtt lenni, ráadársul feszültségmentesen... Rendben.

Colton komoly volt. Igaz, még nem sok ideje ismerem, de eddig mindig elviccelt minden szituációt, amibe került, viszont most... Csöndben álltunk egymással szemben és figyeltem őt.

- Meghívhatlak egy fagyira?- mutatott a hátam mögött parkoló jégkrémeskocsira.

- Köszi, de van saját pénzem- jelentettem ki pimaszul.

- Tudom, de ragaszkodom hozzá- azzal megfogta a kezem, majd elindult velem az előbb említett jármű felé.

- Jó napot!- hangzott az eladó vidám köszönése.

- Jó napot!- Colton egyből fürkészni kezdte a kínálatot- Mit kérsz?- fordult felém.

- Egy diósat- úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

- Rendben. Akkor szeretnénk kérni egy gombócot és külön tölcsérbe még két gömb diósfagyit- címezte az árusnak, aki pillanatokat alatt a kezünkbe adta a ropogós ostyákat.

Elég sokat eláruló tekintettel nézhettem Coltont ugyanis, beszélni kezdett:

- Egy adag nem elég!- emelte meg a fagylaltját- Mellesleg ez a kedvenc ízem- tette hozzá.

- Nekem is- mosolyogtam rá. Úgy tűnik valaki nagyon gyorsan felejt. Mindegy, mert örültem neki.

A parkolóban sétálgattunk. Közben a történet részleteit taglaltuk. A szereplők eléggé hasonlítottak ránk, de furcsa mód ez mostmár egyáltalán nem zavart. Raina egy zárkózott, érzékeny és nagyon átlagos lány, míg Carter egy magabiztos, határozott és flört-imádó srác.
Azon kaptam magunkat, hogy megint olyan fesztelenül beszélgetünk, mint a majdnem-csókunk előtt. Einstein szerint az idő relatív. Teljesen igaza van.
Pillanatok alatt besötétedett.

- Elvihetlek?- mutatott az autója felé.

- Nem köszi. Felhívom Jeant- elővettem a mobilom, de még mielőtt bekapcsolhattam volna Colton megállította a kezem.

- Ki az a Jean?- komolyodott el.

- A sofőröm.

Az arcán a megnyugvás tükröződött.

- Neked van sofőröd?- nevetett fel.

- Mivel nincs kocsim...

- Értem- bólintott- De most komolyan... Képes lennél iderángatni csak azért, hogy haza cipelje a formás, kis feneked, amire én is képes vagyok?

Nem tudtam mit mondani, csak zavartan mosolyogtam, mire Colton folytatta:

- Mármint... Bocsi, ez kissé furán jött ki...

- Kissé?- gúnyolódtam.

- Na! Hadd vigyelek haza!- tért vissza az eredeti témához- Ugye nem akarsz megfosztani a társaságodtól?

- Neeem- húztam el a szám ironikusan.

Colton előre ment kinyitotta nekem az ajtót és miután beültem be is csukta. Szép rend volt. Mindennek precízen meg volt a helye. Enyhe fenyő illat uralkodott.
Colton bevágódott mellém a vezetőülésbe és vidáman sóhajtott egyet.
Bekapcsolta a rádiót, amiben éppen a What I Did For Love ment, majd elfordította a slusszkulcsot.
Csöndben utaztunk, mígnem én megszólaltam:

- Szóval, akkor ne emlegessük többet a mai majdnem-csókunkat.

- Hacsak nem szeretnéd.

- Nem szeretném- jelentettem ki.

- Rendben- hangja megértően csengett, de én felfedeztem benne némi csalódottságot is- Mellesleg hol laksz?

Kivettem a markából a GPS-t, majd beírtam a címem. Az út további részében nem terveztem beszélni vele.
Lehajtottam a fejem és észrevettem, hogy még mindig szorongatom a kezemben a telefonom, ezért kiszálláskor becsúsztattam a hátsó zsebembe. Miután megköszöntem Coltonnak a fuvart elbúcsúztunk egymástól.

Beléptem a házba, becsuktam a bejárati ajtót, majd neki támaszkodtam.

- Szia!- hallatszódott a konyhából George hangja.

- Szia!- válaszoltam, majd elindultam felé.

- Mi történt, Rachel?- kérdezte egy visszafolytott nevetés kíséretében.

- Ezt hogy érted?

- Hát...- kezdte szégyellősen- Mi ez a vigyor az arcán?- mutatott a számra.

- Milyen vigyor?- értetlenkedtem.

- Mindegy!- legyintett.

Zavartan dobtam le magam a kanapéra, amikor eszembe jutott valami... A telefonomnak nyomnia kéne a fenekem, már ha itt lenne. Egyből felugrottam, beletúrtam a zsebembe, de a mobilom nem volt ott. Kis híján szívrohamot kaptam. Kirohantam az utcára, letérdeltem a földre és úgy kutattam a sötétben, de nem találtam. Egy egészen picit kiakadtam...
De mivel optimista vagyok, reménykedtem abban, hogy Colton kocsijában hagytam.
Továbbra is kétségbe esve, de valamivel már nyugodtabban probáltam összeszedni a gondolataimat, majd összegezni a napot.
Egy biztos, fogalmam sincs mi a fene van Colton és köztem.

Pár nap múlva hozom az új részt :)