Álmaim pasija [befejezett]

Ints búcsút!

Sziasztok! Meghoztam az új részt :) remélem tetszeni fog ;)
De előtte még lenne egy dolog... Az Álmaim pasijának nemsokára vége :( konkrétan még egy fejezet van és az epilógus :/
Ezen kívül szeretném megköszönni a több, mint 5000(!!!!!!!) megtekintést :* hihetetlenek vagytok :D imádlak titeket <3

Ints búcsút!

A pult előtt ültem és éppen egy hatalmas pohár whiskeyt próbáltam lenyomni, mikor csörgött a telóm. Megint...
Nem akarok Coltonnal foglalkozni, sem azzal, hogy igazak-e, amiket mondott.
Így gondolkodás nélkül kinyomtam a készüléket.
Hirtelen rosszullét fogott el, mind lelkileg, mind fizikailag.
Felpattantam, majd a kijárat felé indultam. Minden forgott velem és hihetetlen hányinger gyötört.
Haza kellett mennem és, mázlimra, annyi józaneszem volt még, hogy ne Colton számát tárcsázzam.

- Jas?- szóltam bele bizonytalanul.

- Rachel? Mi a baj? Mi történt?

- Picit túlittam magam. Rendesen beb@sztam- hangom inkább tűnt távoli suttogásnak, mint rendes beszédnek.

- Hol vagy? Érted megyek-jelentette ki.

- A Lamartiny előtt- pillantottam körbe, csak azért, hogy biztos legyek.

- Ne mozdulj! Sietek!- hallatszott rajta, hogy aggódik, ugyanakkor valamennyire mérges is.

Bontottam a vonalat, majd a kabátom zsebébe süllyesztettem a mobilt és csak vártam.
Az épület előtt ácsorogtam, a hideg éjszakában. Egyszerre volt kellemes és fájó érzés, amit a fagy okozott. Kitisztította a fejem.
Egy erős és védelmező kéz rántott vissza a valóságba, mely Jasonhöz tartozott. Óvatosan vezetett a kocsijához, majd beültetett.

- Jól vagy?- érdeklődött, mikor már a kormány előtt terpeszkedett.

- Okésan- mosolyodtam el halványan- Haza viszel, kérlek!

- Persze- viszonozta a gesztusom, majd beindította a motort.

A rádió és a külső, városi zajok összefonódtak, így adva nekünk némi feszültségoldót.
A teljes csendnél nincs rosszabb...
A világ egyre halkult, miközben Jas felkanyarodott az autópályára.

- Így gyorsabb- magyarázta előző tettét, majd futólag rám nézett- Biztosan jól vagy? Elsápadtál...

A kérdés soha nem került megválaszolásra. A filmekben ilyenkor azt mondják, hogy "Minden olyan hirtelen történt...", dehát igaz is.
Amint éreztem azt a külső erőt, mely lendületét nekünk adva és tolva minket a korláthoz nyom, kijózanodtam.
Nyöszörögve fordítottam a fejem Jason felé, aki teljesen, szinte számomra fájdalmasan a kormányhoz szorult. Nem mintha én e egyszerű mozdulaton kívül bármi mást tudtam volna csinálni.
Jason homlokát, állát, nyakát és ki tudja... tán egész testét zúzódások és horzsolások borították.
Szemeit váratlanul nyitotta ki, majd mintha megnyugodott volna, egy sóhaj hagyta el ajkait.

- Minden rendben lesz- bíztatott érces hangján, miközben karját felém nyújotta.

Óvatosan megérintettem tenyerét, majd összekulcsoltam ujjainkat.

- Sajnálom- szinte tátogtam, mintha minden erőm elszállt volna.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, mikor Jason szemhéja lecsukódott. Görcsösen szorítottam továbbra is kezét, mintha ezzel visszatarthatnám, mintha ezzel maradásra bírhatnám.

- Jason!- kiáltottam könnyek közt, mint az újszülött, ki rátalál hangjára- Jas!- ismételtem magam- Jason McCoy ébredj fel! Válaszolj! Tégy bármit...- könyörögtem neki.