The fallen angel

20. fejezet

Azt hittem, sose fogok elaludni, olyan izgatott voltam. Liam itt járt, igazából itt járt! És meg akart menteni...

Mikorra nagynehezen lenyugodtam, a mai napon történt izgalmak miatt fél perc alatt elaludtam.

Elkezdődött az álom. Egy parkban ültem egy pokrócon, amin egy piknikeskosár helyezkedett el. Sütött a nap, lenge, későtavaszi szellő fújt, a madarak csiripeltek, szóval szinte minden tökéletes volt. Szinte már túl tökéletes. Hirtelen egy fa mögül előbukkant az én barna hercegem, aminek hatására megindultam felé futva. Mikor odaértem, felugrottam, kezeimet nyaka köré, lábaimat pedig csípője köré fontam, hogy minél közelebb tudjam magamhoz. Tökéletes arcán megjelent egy hihetetlenül aranyos mosoly, kezével hátamat simogatta, olykor kis köröket leírva rá ujjaival. Végül megszólalt:

-Szia hercegnőm, úgy hiányoztál! De most leteszlek, különben egy percen belül megfojtasz!-nevette el mondókája végét, mire én is nevetni kezdtem. Ez a nevetés.....örökre beleégett az emlékezetembe, annyira jól esett hallani.

-Nekem is nagyon hiányoztál!-mosolyodtam el.

-Nos, tetszik a hely?-aranyos mosolya még mindig nem hervadt le az arcáról.

-Igen, nagyon! Rengeteg dolgot meg kell beszélnünk, leülünk?-kérdeztem tőle, miközben átkarolta derekamat és belepuszilt a hajamba.

-Persze, nekem is nagyon sok minden megbeszélni valóm van veled....-lankadt le arcáról az a bizonyos ellenálhatatlan mosoly.

-Az a helyzet, hogy a bukott angyalok kiszabadítottak vagy 200 nagyobb erejű démont ellenünk...-komolyodott el mégjobban, már ha ez lehetséges.

-És az angyalok? Ők miért nem csinálnak semmit?-lettem kissé ideges.Kissé...

-Nem akarnak beleavatkozni a földi történésekbe...-szemeivel óvatosan kémlelt, hátha dühkitörésem lesz, de szerencsére nyugodt maradtam.

Nem akartam a gondjainkkal foglalkozni, mivel végre-valahára sok idő után ismét eggyütt lehetünk, ezért belefészkeltem magam az ölébe, kezeimet nyaka köré kulcsoltam és hallgattam a szíve dobogását. Liam elmosolyodott, szorosan átkarolt és állát a fejem tetejére helyezte.

-Nem tudom, meddig bírom még nélküled, őszintén...-kezdtem bele, miközben Liam óvatosan ringatott. Azt hittem, elolvadok a karjai közt.

-Shh, nem lesz semmi baj, megígérem! Okos lány vagy, ki tudod találni, hogy hogyan ments meg mindenkit, aki fontos neked! Bízom benned!-nyomott egy puszit a fejem búbjára.

De hirtelen az álom rémálommá változott. Az orkán erejű szél a semmiből bukkant elő, és úgy süvített, hogy majdnem lefújta a fejemről a hajat. Be is borult, és esni meg villámlani kezdett. Liambe kapaszkodtam, de a kezeimben semmivé lett, innen tudtam, hogy már nincs az álmomban. Hirtelen hatalmas kiabálásokat és fájdalmas nyögéseket hallottam....

Ekkor zihálva, csapzottan riadtam fel ebből a szörnyű rémálomból. De a hangok nem múltak el. Már kezdtem azt hinni, hogy teljesen megőrültem, mire felismertem a hangok gazdáját:Harryt.

Kifutottam a folyosóra, és megkerestem a szobáját, ami mellettem volt kettővel. Nem is gondolkoztam, villámgyorsan feltéptem az ajtót, és már gondolkodtam is egy védekező bűbájon. De szerencsére nem kellett alkalmaznom senkin. Helyette egy rémálmokkal küszködő, forgolódó, kiabáló Harryt találtam a szobában. Odasétáltam az ágyához, és keltegetni kezdtem, nehogy még valami nagyobb baj is történjen az ijedtségen kívül.

-Harry, hallasz? Nincs semmi baj, ez csak egy rossz álom!Harry! Nincs semmi baj, itt vagyok!-rázogattam gyengéden a vállát. Utolsó mondatom után nagy szemei kipattantak, és hirtelen szoros ölelésbe vont, ami annyira meglepett, hogy majdnem felsikoltattam. Biztatás képpen a hátát simogattam, hogy megnyugodjon.

-Viki, ott van lent a pincében! Álmaimban kísért! Valamit tennünk kell, ezt nembírom! Nem is akartam elfogni, kínozni meg duplán nem! Azt hiszem, kezdek megőrülni!-Szorongatott mégkeservesebben.

-Harry, nyugodj meg, oké? Most szépen lemegyünk a pincébe, és kiszabadítjuk Louis húgát, rendben?-próbáltam erős maradni, de hangom itt-ott megremegett. 

-Rendben, köszönöm, hogy vagy nekem!-nyugodott meg végre, és egy aranyos ölelésbe vont utoljára.

Követtem Harryt. Fehér pólóját átáztatta a verejték, amit a rossz álom hozott ki belőle. Láthatóvá vált felső teste, ami megmutatta tetoválásait. Érdeklődve figyeltem, nem tudtam, hogy neki is vannak. Pláne, hogy ennyi.

Már a pince bejáratánál jártunk, amikor észrevettem egy érdekes tetoválást a hátán. Olyan volt, mintha valami írás lenne. Nem éreztem odaillőnek.

-Harry, ez a tetoválás itt mit jelent?-böktem ujjamal a hátára.

-Nekem ott nincs is tetoválásom, a hátamra sosem tetováltattam!-csodálkozott el rajta.

-De én látom, itt van. Vedd csak le a pólódat, hadd lássam!-elkezdte lehúzni magáról a pólót, közben éreztem, hogy egy perverz mosoly ül ki arcára. Jobban szemügyre vettem a tetoválást. A többitől eltérően ez nem sötétzöld, hanem sötétlila színű volt. Minél tovább néztem, annál jobban volt ismerős...

-Harry, hát ez az! Most már tudom, miért tettél olyan dolgokat, amiket nem akartál!-tapsikoltam örömömben, miközben Harry értetlen fején röhögtem.

-Ez itt rajtad egy elmebirtokló bűbáj! Valaki irányított, hogy azt tedd, amit ő akar!-a göndörke megvilágosodott, és pupillái nagyra tágultak.

-Viki, lehetséges, hogy te tudd, hogyan lehet ezt eltüntetni?-nézett rám aggódó arccal, szemeiben láttam a remény apró szikráit.

-Lehet, hogy hülyeség, de érzem, hogy hogyan kell. Bízol bennem?-tettem fel a kérdésemet óvatosan. Az egyik boszikönyvben olvastam, hogy az ősiek a tudásukat tovább tudták örökíteni az utónemzedéknek.

-I-igen, bízom benned.

Meztelen hátára körmeimmel két szót véstem a tetoválás fölé, héberül:szabad vagy. Megijedtem, amikor a tetoválásból folyni kezdett Harry sűrű, vörös vére. Szerencsére nem tartott sokáig, különben menten sokkot kaptam volna. A tetoválás helyén csak egy pici heg volt, szinte nem is látszódott.

-És most szabadítsuk ki Lunát!