SÖTÉT TITKOK | DRACO MALFOY

1. rész

|| S Z E P T E M B E R ||

Eljött ez a nap is. Ma indul a vonat a Roxfortba, ahová már egészen kiskorom óta nagy álmom eljutni. De komolyan, még hat éves sem voltam, amikor a szüleim (valójában a nevelőszüleim) mutattak egy fényképet a csodás kastélyról. Azóta vártam azt a bizonyos levelet, amit végül a nyár elején meg is küldtek egy gyöngybagollyal. Majd' kicsattantam az örömtől, amikor a kezembe vehettem a darab pergament, na meg a jegyemet a Roxfort Expressz-re.

Aznap reggel már korán, bőven napkelte előtt felkeltem, és még egyszer átpakoltam az utazóládámat, nehogy valami itthon maradjon. Éppen a tankönyveimet ellenőriztem a lista szerint, amikor Violet felkiabált a szobámba:

– Kincsem, kész vagy? Le fogod késni a vonatot, amit egész nyáron úgy vártál!

Még gyorsan bedobtam plusz két pergamet, mert hát sosem lehet tudni, mikor fogyok ki belőlük. Elégedetten csuktam le a ládát, majd nagy nehezen levonszoltam a lépcsőn.

– Indulhatunk – mosolyogtam izgatottan Violetre.

– Remek, David már az autót próbálja beindítani. Remélem egyszer el is indulunk – nevetett, majd a segített kivinni a csomagjaimat a kocsibeállóra, ahol David valóban a mugli járművel szenvedett. Végül sikerült beindítani, bár ha engem kérdeztek, elég fura hangokat adott ki.

A King's Cross pályaudvarra érve magával ragadott az a bizonyos jóleső érzés, amit utoljára nagyon rég nem éreztem. Olyan volt, mintha az otthonomba indultam volna, mármint az igaziba. Mert bár nagyon szeretem a nevelő szüleimet, de azért érezni lehet a különbséget köztünk. Míg én nyugodt temperamentummal rendelkezem, addig Violet és David mindig pattognak, és folyton idegesek. Nem mondom, hogy rossz életem van, mert igyekeznek mindent megadni nekem... csak azért néha felmerül bennem a kérdés, hogy a vérszerinti szüleim annak idején miért hagytak magamra egy belvárosi koszos árvaházban, messze a szülőhelyemtől. Talán ez sosem derül már ki.

– Nagyon fogtok hiányzoni, ígérjétek meg, hogy mindig írtok majd, amikor csak tehetitek! – öleltem meg szorosan Violetet, majd Davidet is.

– Írni fogunk, de majd azért te is számolj be néha, hogy milyen az iskola! – borzolta meg a hajamat David. Akaratlanul is könnyezni kezdtem, ahogy rájuk néztem. Hiszen annyira szeretnek, mintha saját gyerekük lennék. Nagyon fognak hiányozni, de tényleg.

Még egy utolsó búcsúpuszi után felszálltam a vonatra, és beültem egy üres fülkébe, mert nem vagyok valami nagy barátkozós típus. Az utam szótlanul telt, csak néha pillantott be egy-egy diák, akik feltehetőleg a saját fülkéjüket keresték. Szokatlan volt ez a magány, és eléggé nyomasztó.