SÖTÉT TITKOK | DRACO MALFOY

23. rész

Ha belépek oda, akkor minden kiderül. Éppen csak bátorságom nincs hozzá. És ilyenkor jön az a hang a fejemben, ami előhozza a Mardekáros énemet. Mert végül is a mardekárosok nem a gyávaságukról híresek, épp ellenkezőleg.

- Jó estét professzor úr! - nyitottam be végül Dumbledore irodájába. Az igazgató a megszokott asztala mögött ült, és egy levelet olvasgatott.

- Jó estét Emily. Hogy telik az új tanév? - kérdezte, s tekintete barátságos volt a félhold alakú szemüvege mögött.

- Köszönöm, nagyon jól. A professzor úr azért hívott ide, mert...? - puhatolóztam, mire Dumbledore lerakta a kezében tartott levelet, és rám szegezte a tekintetét.

- Beszélni szeretnék veled. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy megtudd: ki is vagy valójában. Idáig titokban tartottam, de nem csak előtted, szinte mindenki előtt. Most azonban, hogy veszély leselkedik mindannyiunkra, szeretném elmondani neked az igazságot.

- Értem. - bólintottam lassan.

- Emily, előre figyelmeztetlek, felkavaró lesz, amit most hallani fogsz. Ezért arra kérlek, ígérd meg, hogy nem rohansz el, és nem csinálsz meggondolatlanságokat!

Hát, mit ne mondjak, ez nem hangzott valami bíztatóan...

- Megígérem, professzor úr - bólintottam újra.

- Ennek örülök. Nos... évekkel ezelőtt járt ide egy fiú. Sok barátja volt, már ha barátoknak lehet nevezni őket. Inkább úgy fejezném ki magamat, hogy felnéztek arra a fiúra. Később, amikor végeztek a Roxfortban... az a fiú állást kért tőlem, tanítani szeretett volna az iskolában. Nem adtam meg neki, amit kért, s ezt a tettemet később sem bántam meg. Gonosz ember vált belőle, akitől mindenki rettegett. Megszámlálhatatlanul sok embert gyilkolt meg, legtöbbjüket indokolatlanul. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen rossz útra téved...

- Ki volt az a fiú, professzor úr?

- Az apád, Emily. Bizony... a te apád Tom Denem, ismertebb nevén... Voldemort.

Hirtelen legagytam, még levegőt venni is elfelejtettem. Csak ültem, és bámultam magam előtt az asztallapot. Ez nem olyan sokk volt, mint egy évvel ezelőtt, ugyanitt, amikor anyámról tudtam meg, hogy halálfaló. Ez sokkal rosszabb volt. Úgy éreztem menten elájulok, és soha többé nem leszek már boldog ember. Hiszen az apám Voldemort! Akiről a rémálmaim szóltak, aki a legsötétebb feketemágus időtlen idők óta...
Már épp azon voltam, hogy megöletem (?) magam Dumbledore-al, hogy ne kelljen így élnem, amikor a professzor megszólalt.

- Megengeded, hogy folytassam?

Remegve bólintottam.

- Tudod, Voldemort nem képes a szeretetre, ezért még nekem is rejtély, hogy hogyan érezhetett bármit édesanyád iránt. Mindenesetre a születésedről elég kevesen tudtak, és azt a pár embert is Voldemort megölte, nehogy elterjedjen a hír, miszerint a Sötét Nagyúrnak született egy gyermeke. Hozzám még idejében eljutott az információ, és szerencsére Voldemort nem tudta meg soha, hogy egy ember még tud a dologról.

Itt Dumbledore szünetet tartott, hogy legyen időm felfogni, amit mondott.

- Azt már a te döntöd el, hogy szabadjára engeded ezt az információt, vagy hallgatsz róla. Megjegyzem, ha ez elterjedne a világban, te akkor is biztonságban lennél. Nem hiszem, hogy Voldemort hagyná, hogy csak úgy megöljenek. Mégis csak a lánya vagy, szeretet ide vagy oda.

- És... ön szerint, professzor úr, maga Voldemort, mármint az apám nem ölne meg, amiért ezt az évekig titkolt információt simán elárulnám mindenkinek? - kérdeztem, de a hangom még mindig remegett, és a sírás folytogatott.

- Nem. Amint azt az előbb is említettem már, a saját lányát nem ölné meg.

- Professzor úr... de hát Voldemort meghalt...

- Sajnos nem halt meg, csupán elveszítette a testét. És ha a számításaim helyén valók, márpedig ne haragudj, hogy ezt mondom, de bizonyára azok... akkor Voldemort hamarosan visszatér.

- Professzor úr... mit tegyek? - suttogtam elhaló hangon.

- Emily. Ne aggódj, a Roxfortnál biztonságosabb helyen nem is lehetnél. Ha nincs kifogásod ellene, akkor szerintem... napvilágra kéne hozni ezt a tényt. Rita Vitrol bizonyára ölne azért, hogy ezt az infót ő írhassa meg legelőször egy riport formájában. De mindenekelőtt el kell hitetnünk az emberekkel az igazságot: azt, hogy te nem vagy olyan, mint Voldemort.

- De professzor úr, ha elterjed ez a hír, akkor ahogy kilépek nyáron az utcára, az első szembejövő ember megöl!

- Nem, nem öl meg. Biztos vagyok benne, hogy ha ez a még szabadlábon levő halálfalók fülébe jut, minden erejükkel meg fogják védeni a vezérük lányát, azaz téged. Gondolok itt Lucius Malfoyra, és társaira.

- Tudja professzor úr... Narcissa Malfoy a nagynéném, és Lucius pedig ezek szerint a nagybátyám. Akkor lehetséges, hogy a Malfoy-család kapcsolatban áll Voldemorttal?

- Helyes az okfejtés, azonban nem áll kapcsolatban a két család.

Bólintottam.

- Tehát akkor Emily. Holnap az első dolga lesz elmondani mindent, amiről most beszéltünk, a barátnőjének. Ne aggódjon, előbb vagy utóbb Mr. Flint fülébe jut a hír, és ő pedig... elmondja mindenkinek. A tanárokat majd én informálom. A gyerekek írnak a szüleiknek, a szülők pedig írnak a Mágiaügyi Miniszternek. Corneliust azonban az első dolgom lesz értesíteni erről, ahogy maga távozott. A Miniszter úr pedig gondoskodni fog róla, hogy ez az egész Rita Vitrol fülébe jusson, mi pedig pontosan ezt szeretnénk elérni.

- Nem pontosan értem az összefüggéseket, de rendben. - bólintottam.

- Jövő szombaton ugyanekor várom ismét, hogy a többi dolgot is megosszam magával. Jó éjszakát.

- Jó éjszakát, professzor úr.

Ahogy feláltam, a lábam megremegett, és félő volt, hogy elesek. Bizonytalanul lépkedtem az ajtó felé, ahonnan visszanézve még láttam, hogy Dumbledore elővesz egy pergament.
Céltalanul bolyongtam az iskolában, nem voltam még álmos. Egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy ezek után valaha tudok még aludni. Végül leültem egy kihalt folyosó lépcsőjére, ahol kitört belőlem a zokogás.

Összeomlott bennem minden; összevesztem a legjobb barátnőmmel, nem tudom senkivel megbeszélni a dolgaimat, ráadásul még ki is derül, hogy Voldemort az apám. Ennél szörnyűbb már nem is lehetne az életem. Illetve mégis, ha most rám talalna Frics.
Fogalmam sincs, hogy hány órája ültem a hideg lépcsőfokon, de nem nagyon érdekelt. Még mindig keservesen zokogtam az élet kegyetlenségein merengve. Miért nem lehet egy normális életem? Miért?!

- Nem fázol? - zökkentett ki egy hang hirtelen a merengésemből, mire felnéztem. Draco állt ott, kezében egy pokróccal, amit a vállamra terített, majd leült mellém a földre.

- Köszönöm. - suttogtam a fejemet a vállára hajtva. Nem kérdezte, hogy miért ülök késő éjjel a kastély egyik ismeretlen lépcsőjén, miközben végeláthatatlanul zokogok. Nem is tudtam volna választ adni rá.

-----------

Na hellósztok. Nem tudom, hogy ezt vártátok-e, vagy sem, esetleg már sejtettétek... Mindenesetre szerintem nem ez lett a legjobb rész, bár lehet, hogy nektek tetszik (remélem). :) Véleményeket várok kommentben!