Sosem Látott Szerelem [1.-2. Évad]

Megyünk haza

Sosem tudtam mit kell csinálni, mikor az ember búcsúzkodik a szerelmétöl. Én eddig nem tudtam, hogy mennyire fáj az, ha el kell búcsúzni, Attilával búcsúztunk el, de nem úgy,  hogy majd ha hazaérek körülbelül kétezer kilóméter választ majd el. Féltem, hogy mi lesz majd, most kezdtem elgondolkodni azon, hogy mihez fogok kezdeni majd ha nem lesz Tihamér. Mit csinálok majd ha nem tudok beszélni vele? Mi lesz ha belehalok a bánatba? Nem tudom mit fogok csinálni. Kezdek félni. Egyetlen vigaszom lesz, és azok a barátaim, és a szüleim. A féltékenykedésről ne is beszéljünk. Én legalábbis az leszek. Németországban elég sok szép lány van, és némeikük sokkal szebb nálam, Tihamér meg úgyebár jól tud németül. Abban is biztos vagyok, hogy ő is fog féltékenykedni valamilyen szinten, az is lehet, hogy nyomoztatni fog utánam. Ki tudja? Annyi barátja van. Igaz, hogy az rosszul esne, de megérteném, hogy miért teszi, mert nem bízik meg bennem, a helyzet az, hogy én sem bíznék meg magamban. Hogy miért? Mert ha megtetszik valaki, addig megyék utána, amíg megszerzem, vagy amíg meg nem unom az utána való futkorászást. Legtöbbször megírom az utána futkorászást. S még a fiúk mondják, hogy nehéz megszerezni egy lányt. Igen! Ezt még akkor is ha van barátom.

Miútán mindent bepakoltunk fájó szívvel mentünk le a nappaliba a csomagainkkal együtt. Igaz, hogy majd csak hajnalban indultunk, de mikor felkelünk nem akarunk futni, hogy kell még pakolásszunk.
Miután levittük a csomagokat az előtérbe visszatértünk a nappaliba és leültünk a kanakéra. Csend uralkodott közöttünk senki nem szólt senkihez, igaz nem is volt nagyon amit. A csendét Tihamér anyukája törte meg, aki hívott, hogy menjünk vacsorázni. Egy szó nélkül felálltunk és be mentünk a konyhába. A vacsora is ugyanolyan nyomasztó csendben telt el. Senki nem szólt semmit. Kezdtem megelégelni azt a nagy csendet ezért gondoltam mondok valamit hátha vége lesz. Elég lesz már ebből az idegesítő csendböl.
- Ne legyetek már ilyen csendbe. - mondtam - annyira idegesít. - fejeztem be, de még mindig lefelé néztem és csendben ettem az elém rakott levest.
- Igaza van Gabicinek - szólalt meg Bekii is egyetértve velem. - nem fog összedölni a világ azért mert mi most haza megyünk úgy-e? - kérdezte Abostól, aki "így vant" bólogatva folytatta tovább a vacsoráját.
- Akkor is nehéz lesz - mondta Tihamér, majd rám nézett.
- Igen, de honnan tudjuk, hogy mire vagyunk képesek, ha meg sem próbáljuk? - kérdeztem, és Tihamér elmosolyodott.
- Ebben igazad van - mondta mosolyogva, és megfogta a kezem, majd adott légy leveses puszit a számra.
- Én is ugyanazt a levest eszem, nem kell megkostóltasd velem. - mondtam, mire mindenki el nevezte magát. Végre egy kicsit oldódott a hangulat. Már azt hittem, hogy egész hajnalig így fogunk ülni, ilyen csendbe, és nem szólva egymáshoz. Vacsora után szépen elpakoltuk az asztalt majd rajtam és Bekiin volt sor l, hogy elmossuk az edényeket, így neki is láttunk. A helyzet az, hogy ha én és Bekii kerülünk egy helyre és van a közelünkben víz és olyas valami amivel buborekot lehet csinálni, akkor ott nincs menekvés. Így is történt. Hamar elmosógattunk, majd csináltunk egy hatalmas habfürdőt a mosogató kagylóba, majd egy szó nélkül kreáltuk a bubikat. Odajött Tivadar és azon szórakozott, hogy minden buborekot pukkasszon ki. Nehezen, de sikerült neki. Később természetesen beszálltak a fiúk is. Hatalmas habbulit csináltunk. A konyha tele volt habbal, és a végén már állni is alig tudtunk, mert már csúszott a padló. Ennek ellenére nagyon jól szorakoztunk, elfelejtve minden bajunk, elfelejtve azt, hogy körülbelül 6 óra múlva már a repülőtéren leszünk és elválunk egymástól. Bekiinek nagyobb szerencséje van, mert Abos jön velünk haza egészen Romániáig, mert neki is dolgoznia kell, de ellenben én, maradok egyedül a reménnyel és a szerelemmel, de nem a szerelmemmel és ez egyre jobban aggasztott. A kis játékunk után mindenki elvonult a saját szobájába, és szempillantás alatt mindenki aludt. Az ébresztő reggel 4:30-ra van beállítva, mert 6-ra a repülőtéren kell legyünk és már a repülő felé kellene menjünk, mivel a repülő 6:26-kor van. Ez mind olyan szépen és jól el van tervezve, de nem gondoltunk arra, hogy létezik olyan, hogy szundi ezért egy fel órával később keltünk fel és alig vettünk magunkra pár cuccot, de már indultunk is. Ahogy közelebb értünk a repülőtérhez egyre jobban fájt a szívem, hogy én most itt kell hagyjam Tihamért.
Miután átvizsgálták és már böröndök nélkül mentünk fel a gépre, épp a telefonjaink és pár nassolni való volt nálunk na meg nálam pár könyv amit kiolvasni akartam. Tihamértöl könnyes búcsút vettem, majd egy "legyen akármi is, akkor is veled leszek és megvárlak" ölelessel és csókkal elváltunk. Szomorúan és már-már depressziosan ültem fel a gépre. Mikor felszálltunk bedugtam a fülhallgatót a fülembe és elő vettem a könyvem. Egy számomra ismeretlen könyv volt, amit Tihamér anyukája parkolt be, mert tudja, hogy szeretek olvasni. A könyv címe az volt hogy "Játszmák" nagyon tetszett már a címe is. Körülbelül 3 óra múlva már ki is olvastam, mivel nem volt olyan nehezen olvasható és nem is volt hosszú. Egyszerűen imádtam. Annyira hasonlított a fő szereplő tulajdonságai az enyémhez. Imádom az ilyen könyveket. Épp leírtam a naplómba a könyv címet és az íróját l, amikor a pilóta bemondta, hogy csatoljuk be az öveink, mert fél óra múlva landolni fogunk. És hogy mire kell az, hogy leírom a könyv címet és íróját? Az eddig elolvasott könyveket leirom egy füzetbe vagy egy lapra, így elkerülve azt, hogy majd a jövőbe ne olvassam el meg egyszer ugyanazt.
Leszállunk Budapesten majd autóba szálltunk és Bekii szülővárosába mentünk. Mikor odaértünk aludtunk egy keveset, majd tovább is indultunk. Barátnömtől ugyanúgy könnyes búcsút vettem. Azért jó volt az a két hét együtt.
- Ne sirj már. - nyugtatott.
- Jól van na - motyogtam - de ha jön mit tegyek? - kérdeztem.
- Gyere és öleli meg, és ne légy szomorú, hamar eltelik az a 3 hónap. - vigasztalt.
- Igen, persze, hamar - mondtam.
Pár perc múlva Abossal már úton voltunk. Olyan hosszú ez az út. Mikor elindultunk Bekiiéktől visszafordulva integettem.
- Ne aggódj. Hamarosan láthatod Bekiit - mondta és habozott és kicsit majd elmosolyodott és folytatta. - na meg Tihamért is. - fejezte be.
- Jaj hát persze...majd 3 hónap múlva, Bekiit meg ugyan mikor? - kérdeztem nagyképűen. Abos csak rám nézett és rázta a fejét és mosolygott.
- Aztán nem tőlem tudod..- mondta egy hatalmas vigyorral az arcán.
- Mit titkolsz előlem? - kérdeztem résnyire nyitva tartva a szemem és úgy néztem ki mint egy kiszi kínai.
Hát igen.

- Hát Bekiiröl annyit, hogy minden második hétvégét Romániába fog tölteni, Tihamérröl pedig nem mondhatok semmit. - bökte végre ki. Nagyon örültem annak, hogy Bekii gyakrabban fog hozzánk jönni, és hogy Abossal ilyen jól megvannak. Még egy kicsit beszéltünk, majd rám jött az alvás. Mikor megébredtem  már ismerös táj tárúlt elém. Már Vásárhelyen vagyunk. Annyira jól esett, hogy már otthon érzem magam. Szentimréig csendben ültem és néztem a tájat. Annyira nyugtató volt, látni a hatalmas fákat, a folyókat, a házakat, az embereket, és észre venni, hogy mennyire le is vagyunk maradva a többi országhoz képest és hogy az mennyire is jó. Lehet, hogy itt nem olyan nagy a technológia, lehet, hogy itt nincsenek olyan jó autók, lehet, hogy nem olyan gazdagok az emberek, de legalább tisztességesebbek és nem annyira azon gondolkoznak, hogy hogy lehet könnyebben kiforgatni a másikat a vagyonából, hanem azon, hogy minden nap szorgos munkával szerzi meg a napi megélhetéshez szükséges pénzt nem pedig ellopja. Van azért különbség.
Lassan haza értünk. A szüleim már a kapuban vártak.
Ujjongással köszöntöttek, majd behívták Abost is, és rögtön ételt pakoltak elő. Jó ízűen ettünk majd ki kisértük Abost, majd vissza mentünk a házba. Rögtön lefeküdtem és el is aludtam.