Sosem Látott Szerelem [1.-2. Évad]

Lelki fröcs

Más nap úgy ébredtem, mintha egy elhasználódott rongy lennék. Nem voltam jó semminek, mentem egyik helyről a másikra.
Nem tudtam mit kezdjek magammal.

Éreztették már olyan érzést, hogy halvány lila gőzötök sem volt arról, hogy ez után mit fogtok kezdeni magatokkal? Hogy eddig annyi mindenki volt melletted, de mintha most már senki sem lenne, mintha senkit nem érdekelne, hogy mi van most veled? Hogy mindenki inkább a saját dolgaival törődik?
Majd arra gondolsz, hogy most senki sincs, akivel beszélhetnél, de mikor rád volt szükségük a barátoknak akkor ugrottál és nem számított semmi.
Ekkor jön rá az ember arra, hogy ki is a barát és ki az érdek barátod. Furcsa jelenség, amikor valaki szomorú vagy bajban van, mert ilyenkor rájön hogy ki is áll mellette. És, hogy még érdekesebb legyen, mindig az húz ki a szarból, akiről nem is gondolnánk, hogy segíteni fog, de megteszi, ennek tetejébe pedig, olyan valaki, akivel még sosem találkoztál, most van az első alkalom és már megbízol benne, nem tudod miért de megbízol benne és ki öntöd a szíved ő pedig végighallgat. Velem is így történt. Mivel már ősz van, és van fedett korcsolya pálya így elmentünk korcsolyázni a tesómmal. Út közben megtudtam, hogy ott lesz egy fiú is, aki jóban van a tesómmal. A tesómnál a "jóban vagyunk" kifejezés azt jelenti, hogy ott van valami. Igaz túl fiatal ahhoz, hogy barátja legyen, de ahhoz nem, hogy ismerősei legyenek, akikkel majd szorosabb kapcsolatot is tud majd ápolni. Mikor odaértünk a pályához, leültünk egy padra és átcseréltük a korcsolyáinkra a cipőinket. Mikor kész voltunk, indultunk fel a pályára, mikor egy fiú odaköszönt nekünk.
- Sziasztoook! - mondta a számomra ismeretlen srác, mellesleg, nem is nézett ki olyan rosszul, körülbelül velem egy magasságú, egy idős is lehet, barna hajú és ugyan úgy barna szemű mind én.
- Sziaaa! - köszönt vissza a tesóm, majd egy szoros öleléssel üdvözölték egymást.

- Szia. - mondtam úgy mint akárkinek szoktam.

- Szia! - köszönt újra a fiú - te gondolom Emőke testvére vagy. - mondta majd rám mosolygott.
- Ügyes! - mondtam, majd elkezdetem korcsolyázni. A háttérbe még hallottam, hogy a fiú ki faggatja a tesóm, hogy milyen bajom van.
- Most jött haza Németországból és ott kellett hagynia a barátját 3 hónapra - mutatta a tesóm az ujjával a hármat.
- Ooo...akkor értem már miért ilyen szomorú... - mondta, és már alig halottam az utolsó szavait, mert már egyre távolabb voltam tőlük.

Egyedül, búsan korcsolyáztam és gondolkodtam.
Elgondolkodtam azon, hogy milyen rossz lehet annak, aki kint van, jelen esetben Tihamérnek, hogy milyen érzés lehet itthon hagyni a szeretteidet, úgy, hogy odakint jó formán nincs senki akit ismerhetnél, nincs aki megcsókoljon esténként, aki mellett felkelni reggelenként, aki törődik vele, aki akármelyik percben ha kívánja megöleli vagy megcsókolja. És hogy miért könnyebb az itthoniaknak? Mert itthon a megszokott környezetben vannak, itthon vannak a baráti és lefoglalják őt, elszórakoztatják, és elverik a gondolatait arról a személyről aki épp hiányzik. De mi van akkor, ha nincsenek épp vele a barátai? Pont az ellenkezője. Egyes egyedül maradsz a gondolataiddal, minden percben gondolkodsz, nem tudod mit tehetnél, hogy jó legyen, hogy neked jó legyen.

Lassan már a depresszió szélén álltam, nem tudtam mit tegyek, minden percben gondolkodtam, az összetörés határán álltam, penge élen táncolok. Nem segíthet semmi és senki.

- Szia. Minden rendben? - kérdezte a tesóm barátja.
- Igen persze - mondtam.

- Én nem azt látom. - mondta.
- Hát mit látsz? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Szomorúságot, bánatot - mondta, és pont jó helyen van, hogy elmondja mi a bajom. Ki ez??? Egy pszichológus?
- Honnan tudsz te ennyi mindent? - kérdetem és már nem mentem körbe a korcsolyapályán.
- Nekem is voltam ilyen gondjaim, de szerencsére volt egy jó barátom, aki kisegített a bajból. - mondta lehajtott fejjel.
- Na pont ez a lényeg, hogy nekem senkim sincs. - mondtam, és már a könnyek rohamosan gyorsan gyűltek össze a szemembe. Majd hirtelen felém fordult és megölelt. A megkönnyebbülés hatalmas volt, mintha felszabadultam volna, annyira hiányzott már ez.
- Amúgy Szabi vagyok - mondta amint kibontakoztunk az ölelésből. Elmosolyodtam.
- Akkor szia Szabi- mosolyogtam rá.