Sosem Látott Szerelem [1.-2. Évad]

Elrabolva

Mikor megébredtem, arra lettem figyelmes, hogy a kezem és a lábam is ki van kötve az ágy széleihez, és egy ismeretlen helyen vagyok. Próbáltam kiszabadítani magam, de akárhogyan is ficánkoltam nem ment. Már a csuklóm nagyon szorította a kötél. Lépésekre lettem figyelmes, ami egyre hangosabb lett. Valaki közeledik, hamar vissza fordultam, majd behunytam a szemem. Valaki belépett az ajtón. Nem láttam, hogy ki volt az, mert csukva volt a szemem, de egy pillanatban leült mellém, éreztem, ahogyan az ágy lesüllyed. Megsimította az arcom, mire összerezzentem, és elfordítottam az arcom.

- Jaaj életem - mondta - annyira rossz, hogy itt látlak téged, megkötözve végtelenül, de nincs más dolog, amivel magamhoz tudnálak láncolni. Nem akarlak más közelében látni, nem akarom azt, hogy más öleljen, más csókoljon, mással aludj. Azt akarom, hogy az enyém légy, és senki másé! Én teljes szívemből szeretlek téged, nem úgy mint az a ficsúr állat. Ő nem érdemel meg téged, én igen. Nézd már meg, hogy mit műveltem azért csak, hogy velem legyél, hogy az enyém legyél - mondta és az utolsó szót már annyira halkan mondta, hogy alig hallottam, majd folytatta - addig maradsz itt, amíg betöltöd a 18-at, majd együtt elmegyünk jó messze - simította végig testem - éljük a saját életünk, Tihamér, Emilia és minden olyan ember nélkül, aki keresztbe tehet ennek a kapcsólatnak. Tudod, hogy szeretlek és látod, hogy megtennék bármit, csak azért, hogy az enyém lehess. - fejezte be, majd adott egy puszit az arcomra és kiment. Azt sem tudtam mit szóljak, nem tudtam mit csináljak. Ficánkolni kezdtem, hátha kicsit lazulnak a kötelek, és ki tudok szabadulni. Észre sem vettem, hogy valaki bejött az ajtón.

- Oo..hát ébren vagy? - kérdezte Attila.

- Engedj el!! - ordítottam neki.

- Nem tehetem. - mondta rezzenéstelen arccal.

- Miért? - kérdeztem még mindig ordítva.

- Mert szeretlek - mondta.

- Hogy a picsában szeretnél, ha elrabolsz, nem engedsz el, és ki kötözöl ehhez a nyamvadt ágyhoz? - folytattam a kiabálást.

- Úgy, hogy nem akarom azt, hogy mással légy. Te csak az enyém lehetsz, senki másé! - emelte fel a hangját.

- Hogy a francba ne lehetnék másé, most is az vagyok, csak épp elraboltál bazdmeg - emeltem fel a hangom újra én is. Ha neki szabad nekem miért ne?

- Akkor lassan felejtsd el őt, és kezdj el koncentrálni rám, mert egy hamar nem fogjuk elhagyni ezt a helyet és egymást sem. - mondta már normálisabb hangon.

- Mi vagy te? Milyen jogon tartasz fogva? Tihamér úgy is mindjárt ránk fog találni s akkor véged van - nagyképűsködtem, és próbáltam rá ijeszteni, de az arc kifejezéséből úgy vettem észre, hogy nem nagyon vette zokon.

- Ooo...persze persze - röhögött ki. - úgysem fog megtalálni - nevetett.

- Miért? Hol vagyunk? - kérdeztem hatalmasra nyílt szemekkel.

- Büdösbe - mondta és vont meg a vállát.

- Miért hoztál ide? - ficánkoltam újra és próbáltam hozzá ütni, de nem ment.

- Ááhhww...olyan édes vagy mikor ilyen ideges vagy - harapott a szájába - kívánlak...- mondta, és elkezdett közeledni felém.

- Meg ne próbáld, megértetted? MEG NE PRÓBÁLD! - ordítottam az utolsó mondatot.

- Pedig meglátod, milyen jó lesz, élvezni fogod, ígérem gyöngéd leszek. - mondta.

- Neeem, nem akarom! - sikítottam.

- Imádlak, mikor ilyen ellenkező vagy! - mászott közelebb és előszedett egy kendőt, amit a szám elé kötött, hogy ne tudjak sikítani. Ficánkoltam, forgolódtam mindent csináltam, csak, hogy ne jusson előrébb mint kellene, de így sem jártam sikerrel.