Sosem Látott Szerelem [1.-2. Évad]

Magány

Minden egyes napom magányban telt el, de inkább úgy mondanám, hogy Tihamér nélkül. Én nem vagyok ehhez az állapothoz hozzászokva, hogy nélküle töltsem az amúgy is unalmas napjaimat. Én ahhoz vagyok szokva, hogy minden egyes nap mellettem legyen, hogy szünet nélkül az enyém legyen és minden percét velem töltse. Fájt. Fájt a hiánya, fájt az, hogy nem lehetett mellettem, fájt, hogy ilyen könnyedén véget vetett mindennek, fájt az, hogy már nem szeret, vagy inkább csak azt mondta, hogy könnyebb legyen neki. Hát lehet, hogy neki így könnyebb, de nekem egyáltalán nem az. Én nem értem a fiúkat, mindig azt hajtogatják, hogy minket nőket nem lehet érteni, pedig ez így nem igaz, pont ők férfiak, akiket nem lehet, mivel mi nők mindig mindent okkal teszünk, de ők? Soha semmit nem tesznek okkal. Tihamérnek milyen oka volt, hogy csak úgy eldobjon? Hogy eldobja azt az embert, akit állítólag legjobban szeretett? Semmi! Állítása szerint megcsaltam. Akkor én miért nem emlékszem rá? Ha pedig megcsaltam és nem emlékszem rá, akkor a lelkiismeretem emlékeztetne rá, mert ő mindenre emlékszik. Így vagy úgy, de biztosan éreztette volna, hogy valami hülyeséget csináltam. Ebben biztos vagyok.

Minden egyes napom azzal telt el, hogy siránkoztam és gondolkodtam. Siránkoztam, mert elveszítettem egy olyan embert, akivel az életem leélhettem volna, és gondolkodtam, hátha az emlékezetem beindul és levetíti az az estén történteket, de lassan már másfél hete, hogy nem jutottam semmire.Lassan itt van Karácsony is, már december 23.-a  van. Újra egyedül töltöm a karácsonyt, újra szerelem nélkül, vagyis a szerelem az megvan, mert én még mindig kimondhatatlanul szeretem Tihamért, annyi különbséggel, hogy ő most nem lesz velem, és talán soha többet nem is lesz vele, ami lehetetlen, mert abba én beleőrülnék. Nem veszíthetem el, hisz ő az életem értelme. Nem élhetek nélküle, nincs ahogyan élni nélküle. Gondolatmenetemet egy hangos kopogás szakított meg. Ki a franc lehet ilyenkor?

-Igen? - mondtam, és már nyílt is ki az ajtó, és egy ismerős arc tárult elém. Szabi az. Minden nap meglátogat és elég sok időt tölt velem. Beszélgetéseink késő estéig szokott eltartani, ami mindig sírásba torkollik, ekkor meg menedéket adnak a vállai a szomorúság elől. Ha ő nem lenne nem  tudom mi lett volna eddig velem. Alkalmanként együtt mentünk futni is, mivel a napi rutinommá vált a futás is. Minden  nap minimum 2 órát futok. Igaz, az eredménye is meg van. Lefogytam 65 kg-ról egészen 57 kg-ig. A kudarc ösztönöz a változásra. Érzem erősebb lettem, összeszedettebb, gyorsabb, nagyobb a tűrőképességem és a türelmem is. 
-Meddig fogsz még betokosodni ide? - kérdezte Szabi.
-Nem vagyok betokosodva, minden nap megyek... - kezdtem bele érvelő szövegembe, de Szabi félbeszakított.

-Mész iskolába, futni, boltba blá blá blá, persze persze, ezeket mind tudjuk - mondta - gyere! Most valami mást csinálunk! - mondta majd odajött és a lábamtól fogva lehúzott az ágyamból - Öltözz! - utasított.
- Jól van na, öltözök! - adtam meg magam - Kimennél? 
-Jaj hát persze, van 5 perced! - mutatta  kezével az ötöt és már ki is ment.

Öltözni kezdtem, fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, én azért jó melegen öltöztem, ha meg mégis meleg vagy melegem lenne, levetek magamról valamit.

Újra kopognak. Válaszolni se tudtam, de már nyílt is az ajtó.
-Kész vagy? - Jött be az ajtón Szabi.
-Igen persze, már 15 éve - mondtam nevetve - merre megyünk?

- Jó hogy ilyen melegen öltöztél, csak ennyi - mondta.
- Rendben - adtam meg magam - Húzom a cipőmet és készen is vagyok - mondtam és közben húztam a cipőmet.
-Remek! Odalent várlak! - mondta Szabi és kiment.

Pár perc múlva már Szabi mellett sétáltam. Fogalmam sem volt merre megyünk. Én igazából ilyen semleges vagyok a meglepetésekkel. Van aki szereti őket, van aki nem. Én inkább a kettő között vagyok. Tetszik, de mikor belegondolok, hogy mennyi munka lehetett vele, már nem annyira tetszik, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ha ezt én csináltam volna épp egy adott személynek, akkor mennyi odaadással és szeretettel csinálnám és már arra a következtetésre jutok, hogy az a személy  is akitől kaptam az ajándékot, mekkora odaadással és szeretettel csinálhatta az ajándékom, vagy készíthette elő azt nekem, és akkor már hálával nézek rá, hogy ennyire törődött, törődik vele, és hogy ennyi időt szán rám az idejéből. 
-Most már elárulod merre megyünk? - szólaltam meg a nagy csend után.,
-Nem látod? Előre! - igen! Szabi mindig vicces kedvében van.