Sosem Látott Szerelem [1.-2. Évad]

A meglepetés

HellóSzia mindenki! ♡
Ez úttal elnézéseteket kérem a lassan hozott részekére. Esküszöm nem direkt van. Annyi minden összejött újra. Lassan már kedvem sincs semmihez. De a zene gyógyít, szokták mondani. Rajtam is segített.
Ezt a részt irtó hosszúra terveztem! :*
Csak gyözzétek olvasni! ;) :)
Csók manóim! :* ♡

Az iskolába reggel kilenc-re kell menjek így elér ha felkelek hétkor, mivel lány vagyok idő kell mindenre. Sminkre, a hajamra, ruhára, cipőre, míg elmegyek a buszállomásra, míg a busz felmegy a városba, mig a városi megállótól elmegyek a suliig. Ehez mind kell 2 óra...
Lassan kikászálódtam az ágyból és öltözni kezdtem. Annyira nincs kedvem ehez, annyira nem akarom. Jöjjön már valaki s vigyen el egy olyan helyre, ahol nincsen suli...
- Kincsem - szolt anyukám - ha nem sietsz lekésed a buszt - mondta, mikor észre vette, hogy még nem tartok sehol.
- Áhhw...- fujtattam. - Rendben sietek - mondtam.
Hamar magamra kaptam a kedvenc pulóverem, ami kapucnis volt, és egy farmert, ami egy szimpla kék farmer pár fehér folttal. Cipőt választani pedig nem sokat hezitáltam. Kivettem egy Converst a szekrényemből, aminek hasonló színe volt a bluzzomhoz, így valamelyest passzolt is. A hajam szimplán felkötöttem copfba s hagytam, hogy jöjjön utánam és hullámozzon jobbra, majd balra. Felvettem egy vékonyabb kabátot, ami tökéleteseb passzolt a laza szerelésemhez így elindultam. Mikor a buszmegállóhoz értem elborzadtam. Na kit láttak szemeim? A drága ex barátnőmet, aki az ex pasimmal jár, aki állítólag még mindig szeret. Pff...tessék.
Ahogy észrevettem, hogy ott van arra sem néztem. Pár perc mulva megjött a busz. Utoljára ültem fel, hogy majd elsőnek szállgassak le, mivel már nem volt több ülőhely, így állni kényszerűltem. Bedugtam a füllhallgatóm a fülembe és elindítottam a kedvenc zeném. Children Of Distance - Üres dombokon. Ezt a számot akkor adták ko, mikor Tihamért megismertem és egyszerre fedeztük fel. Épp facebookon beszéltünk, amikor tök véletlenül, témán kívül, küldtünk egymásnak egy zenét. Úgyanazt a számot küldtük. Ez volt az. Mind ketten ekkor ismertük meg azt a számot, majd ez lett a közös dalunk. Imádom. Majd mikor lejárt a szám jöttek a kedvenc rap-eseim. Mr. Busta, Essemm, Mr, Missh stb. Imádom őket pont úgy, ahogyan Tihamér is. Ahogyan végig hallgattam a számokat, eszembe jutott, amikor kint voltunk nála. Mennyire jó is volt. Gondolkodásomat alig kezdtem el, de már meg is álltunk. Megérkeztünk. Leszáltam a buszról és egyből az iskola fele vettem az irányt. A fülhallgatóm természetesen nem maradt el a fülemböl. Olyan érzésem volt mintha valaki követne, így egyre inkább nagyobbakat és többet léptem. Egyszer csak meg áll a zene és megszólal a csengőhanhom, ami nem más mint az One Direction - You&I című számának a remixe. Felvettem.
- Mondd - mondtam lihegve, mire ő is ugyan úgy lihegett.
- Állj már meg, nem bírlak utolérni - mondta Szabi lihegve, mire én megálltam és hátrafordultam. Hoppá.
Visszaléptem Szabihoz, aki a térdeire volt támaszkodva és épp pihent.
- Hova sietsz ennyire? - kérdezte pár másodperc 3s egy nagy levegő után.
- Azt hittem valaki követ - mondtam - féltem - védekeztem.
- Chh...bolond vagy posztófülű - mondta nevetve Szabi. Hát igen. A régi szokások sosem maradnak el. A posztófülű elnevezést az én falumra szokták mondani. Szabi pedig egy faluval lejjebb lekik, az ő falujának a "beceneve" malotások. Így hát vissza is vágtam.
- Mocsok malotás - mondtam kuncogva, majd megfogtam a karját és rándítottam egyet rajta, hogy mozduljon már meg. Mikor már nagy nehezen elindultunk, elkezdtünk beszélgetni végre. Kiderült, hogy Szabi a mellettem lévő iskolában fog járni, így tudunk majd találkozni párszor. Kiérve az iskolához rengeteg ismeretlen arccal találtam szembe magam. Pfuu...hogy birom ezt majd ki? Öt tábla volt elhelyezve az iskola elé, amin az osztályok nevei voltak feltüntetve két nyelven. Románul és magyarul is. (Én nem írom le románul, nem azért mert nem tudom, hanem azért mert nincs értelme, úgysem értené majdnem senki.)
IX.A - Könyvelés
IX.B - Kereskedelem- Könyvelés ( a kettő össze volt kötve, így volt a neve)
IX.C - Beszerzés és szerződéskötések technikusa (ebben az osztályba voltam én)
IX. D - Turisztika
IX. F - Turisztika(de ez már román osztály volt, ahol a románok tanulták a szakmát)
Beálltam a IX.C- s tábla alá, majd vártam, hogy hátha leszünk még páran, és hátha lesz ismerös is az osztályba. Várhattam. Ahogy később kiderült egy árva embert nem ismertem az osztályba. Remek. Kivel fogok ülni? Pár perc mulva kilenc óra lett. Egy idős hölgy állt meg a tábla mellett és úgy mosolygott rám és a hátamnál álló jó pár emberre, mint a birsalma. Daerozott szöke haja fénylesen csillogott a már-már őszies napsütésben, térdig érő fekete szoknyát viselt, és egy smaragd zöld kosztüm kabátot. Lenéztem a cipőére és elborzadtam. Nem. A cipőjével nem volt semmi baj, annál inkább a lábaival. Ki visel szoknyát úgy, hogy tudja mennyire nagyon de nagyon csunyák a lábai? Nem. Tévedtek, ha arra gondoltok, hogy nem volt harisnya rajta, vagy esetlek szörösek voltak a lábai. Nem! Ez annál is rosszabb volt. Nem hogy nem volt harisnya rajta, de a lábán akkor viszerek tátongtak, hogy ha tíz méterre van az ember tőle még akkor is látszottak, ehez még hozzájön az, hogy a viszereken sötét fekete, nagyon hosszú, és nagyon vastag szőrszálak lógtak össze vissza.
"Ez bolond, úgy látszik, hogy ami időt a lábára kellett volna szánjon azt a hajára szánta" - gondoltam. Később majd kiderült, hogy ő lesz az osztályfönökünk. ÚramIsten. Miben lesz még részem?
A nap folyamán bemutatták az iskolát, majd mindenki elvonult az osztálytermében. Bemutatkoztunk, beszélgettünk egy picit, majd kikaptuk az orarendünket és mindenki mehetett haza. Az iskola előtt találkoztam Szabival. Engem várt.
- Mi a helyzet? - kérdeztem. - Engem vársz? - kérdeztem újból.
- Igen. Téged. Mivel mész haza? - kérdezte, majd rám pillantott én meg az órámra néztem. Fél 12, ami azt jelentette, hogy van másfél szabad órám.
- Ezek szerint az egyes busszal - néztem rá.
- Nem megyünk üdítőzni? - kérdezte.
- Oohhoooo...dehogynem. Mindjárt kiszáradok. - fogtam a torkom, és öltöttem ki a nyelvem, mint aki épp kiszárad.
Elindultunk tehát a város fele. Nem siettünk nagyon. Lassan sétálva, élvezve azt, hogy épp süt süt nap. Végig sétáltunk a városon, majd bementünk egy bárba. Első látásra nem nézett ki olyan rosszul, vagy olyan ósdi helynek. Szabi kikérte az üdítőt, majd a két pohárral a kezében elindult egy kiszemelt asztalhoz. Lerakta a poharakat, majd leült, intett, hogy menjek mar oda, mert úgy álltam a bár közepén mintha csak az lenne a jó. Hamar elrepült az idő. A buszunk egykor van, mi meg egy picivel hamarabb elindultunk, hogy ne kelljen gyorsan menjünk, hanem nyugodtan tudjunk sétálni. A buszon ülve eszembe jutott, hogy mennyire nagyon elrepült az idő. Már lassan fel kettő és most jutott eszembe Tihamér. Kezdett megint hiányozni nagyon. Sóhajtottam egyet, amire Szabi is felfigyelt. Nem szólt semmit, és ezt dijjaztam, mivel nem volt kedvem beszélni sem.
Hazatérve rögtön a gép elé ültem és írtam Tihamérnek. Leírtam, hogy mi volt ma, azt is, hogy Szabival hová mentünk és mit csináltunk. Nem tudom miért de kötelességemnek érzem azt, hogy beszámoljak minden egyes percről. Ez van.
Minden egyes nap így telt el. Reggel suliba, délután vissza, tanulás, ha van pár szabad órám a barátokkal, általában Szabival voltam, és esténként Tihamérrel beszéltem elalvásig. Meglepetésemre Beki minden második hétvégén ellátogatott Romániába így volt kivel megosszam a dolgaim, és még Szabit is bemutattam neki. Azt mondta jó fej és hogy örül, hogy elfoglalom magam. Hát na. Mire észbe kaptam eltelt egy és fél hónap. Épp egy pénteki napról tértem haza, amikor egy ismeretlen autó állt a házunk előtt. El nem tudtam képzelni, hogy ki lehet ennek a gyönyörű szép autó tulajdonosa, de gondoltam, ha bemegyek úgyis megtudom. Odamentem, kinyitottam a kaput majd végig sétáltam az udvaron majd beléptem az ajtón. Mindenki rám pillantott, mintha mi sem történt volna. Néztem körbe, de nem láttam senki olyat, akit meg soha nem láttam volna, így vállát vontam, majd elindultam a szóban felé, mi után lehúztam a cipőt természetesen, mert anyukám allergiás ha végig sétálok mocskos cipőben a tiszta szőnyegen. Bementem a szobába és egyből megakadt a szemem az ágyamon ülő személyen. Hatalmas sikoly hagyta el a számát és már is a nyakába borúltam. Lábaimat a dereka köré fontam, ő pedig körbe és körbe fordult és úgy ölelt mint ahogyan meg soha. Annyira örültem, hogy itt van. Azt hittem sosem jön el ez a nap. De eljött. Itt van. És remélem, hogy marad még egy kicsit, mert szükségem van rá. Ezen a hétvégén Bekii is jött, szóval újra együtt lesz a nagy csapat. Lehet, hogy Bekii párszor járt már itt, de nem igazán tudtunk elmenni sehova, mivel pénteken jött és vasárnap már ment is.
- Annyira örülök, hogy itt vagy - mondtam és csókoltam meg újra és újra.
- Én is nagyon örülök. - mondta - akkor a jövő hét a miénk. - jelentette ki, én meg kérdő pillantásokat vetettem rá.
- Mi folyik itt? - kérdeztem.
- A jövő héten beteg vagy és nem fogsz tudni iskolába menni - mondja újra és már felemelte a mutató ujját, olyan kijelentő módon.
- Uhuuu...- ugrottam ismét a nyakába.
Imádom, amikor ilyen. Annyi mindent meg tesz értem. Annyira jó hozzám, annyira szeretem, annyira szükségem van arra, hogy mindig mellettem legyen és hogy soha soha ne hagyjon el.

Az az egy hét, amikor ugyanis nem voltam iskolába, bejártuk a fél országot. Voltunk wellnessbe, aqva parkba, állatkertbe, korcsolyázni, moziba, hegyet mászni, pikniketni és még sorolhatnám. A fiúk rendesen ki tettek magukért, Bekii meg nem csak 3 napra maradt, hanem az egész hétre. Szerintem már a szüleinek elege van abból, hogy majdnem mindig öt vigyáznak a Jennikére meg a Martinkára. De hát mit csináljunk, ha ilyen messze vagyunk egymástól?
A hét elteltével minden visszakerült a régi kerékvágásba...suli, haza, tanulás stb. De nyugodtabb voltam már, hogy nem kell három teljes hónapot várnom míg Tihamér haza jön, hanem csak egyet és felet. Minden nap számoltam vissza a napokat, hogy mennyi van meg hátra és minden reggel írtam neki egy sms-t, amivel mindig az állt, hogy hány nap van meg hátra es jó reggelt kívántam neki, na meg jó munkát, és hogy este beszélünk, majd folytattam a napom.
Pár hét eltelte után már vártam a napot, amikor Tihamér jön haza. Addig van még pontosan 5 nap.
Újból péntek lett és kiléptem a suli kapuján. Szabi ma nem jött iskolába, mivel "beteg". Ismerem az ő betegséget. Iskola beteg. Persze persze. Épp az utca szélén sétáltam, amikor elem vágott egy autó kinyílt a hátsó ajtaja és mintha valaki suttogta volna, hogy száljak be. Ezt is tettem. Beszálltam és körülnéztem. Szám szóra nyílt de ő már be is tapasztotta a sajátjával. Annyira jó volt újra érezni édes csókja ízét. Ölelni a hatalmas hátát, és érezni, hogy mellettem van. Imádom ezt a fiút.
Mondtam már mi?
Ezen az estén Tihamérnek kedveztek a szüleim és nála alhattam. Reggel amint felkeltem a hasunkra sütött a nap így elhúztam a függönyt, így a nap melege már törte is magának az utat. Egy kicsit belemerengtem a tájba, mivel sötét volt mikor ide hozott a sofőr így nem láthattam belőle semmit. Mikor feleszmeltem és megfordultam már Tihamér a hátam mögött állt és fogta a derekam és nem engedett el. Úgy fogott mintha félne, hogy elveszít, de soha sem fog. Én imádom azt a fiúcskát.