Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

VI. Fejezet

Zayn szemszöge

Mint ahogyan sokan mások én sem szerettem a kórházakba járkálni sem látogatóként, sem betegként, de ez egyszer nem bántam, mert tudtam, hogy akihez megyek az igazából nem beteg. Vagyis a felvágott nyelvét és az adrenalin utáni vágyát nem nevezném betegségnek. A cipőm halkan kopogott a csempén, miközben már gyakorlottan fordultam párat a folyosón, míg végül elértem a tizenkettes ajtóhoz.

- Jó reggelt! – szóltam be jókedvűen, de mivel válasz nem jött kénytelen voltam jobban körülnézni az apró szobában. Minden a helyén volt. A reluxa félig le volt húzva, az ágy takaróját is megigazítottak, s a virágok illata is a múlté volt. Még az ablakon beáradó friss levegő illata sem tudta elnyomni a vegyszerek émelyítő szagát. Tiának nyoma sem volt.

- Te vagy Zayn? – kérdezte egy női hang, mire egyből az asszony felé fordultam. Meglepett arcom láttán halványan elmosolyodott, s megigazítva összefogott haját kivett a zsebéből egy apró cetlit. – Ezt az előző beteg hagyta itt, megkért, hogy adjam oda – magyarázta, mire megköszönve biccentettem, s míg ő tovább indult a folyosón én az ellenkező irányba haladva elhagytam az épületet.

A papír darabot pár percig bizonytalanul forgattam az ujjaim között, miközben újabb cigire gyújtottam, majd nem bírva kíváncsiságommal inkább szétnyitottam az üzenetet.

Szia, Zayn!

Sajnálom, hogy fölöslegesen jöttél be a kórházba, de én is az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy elmehetek. Persze aztán az is lehet, hogy be sem jöttél és ez a levél a kukában végzi, de akkor végül is teljesen mindegy, mert nem fogod megtudni, hogy ezt írtam neked. Ha viszont megkaptad akkor ajánlom, hogy felhívj, ha már voltam oly' kedves és megadtam a telefonszámom! (Tia telefonszáma)

Örülök, hogy újra találkoztunk!

Tia

Jót derültem kusza írásán, s csak remélni mertem, hogy az épp arra járók nem néznek teljesen hülyének.

Miután még egyet szívtam a cigiből elnyomva a csikket már elő is vettem a telefonom, hogy bepötyögjem a számokat. Majd este felhívom.

Shopie szemszöge

A telefonomra pillantva kénytelen voltam rá jönni, hogy kicsit korábban jöttem, mint ahogyan azt számoltam indulásomkor, de nem igazán érdekelt. A hatalmas csarnok egyelőre teljesen üres volt, s még volt negyed órám, hogy a többiek is megérkezzenek és neki vágjunk a tényleges próbáknak, ahol már a One Direction tagjai is kénytelenek lesznek megerőltetni magukat. Már ha ez nekik megerőltetés, hiszen azt csinálják, amit szeretnek, ráadásul még pénzt is keresnek vele.

Ledobva a cuccaim, s jobban körülnézve, hogy tényleg egyedül vagyok-e inkább elkezdtem táncolni.

Egyre jobban és jobban ment a koreográfia, amit tegnap már sikeresen bemagoltunk Peternek köszönhetően.

A dallamok már a fülemben csengtek, miközben igyekeztem elnyomni magamban a dalszöveget és a tagjaim maguktól mozogtak a megfelelő irányba. Úgy éreztem, hogy nem lesz gond a szombattal, mégis féltem az előtte való időtől. Tudtam, ismertem már magam annyira, hogy a lámpalázam teljes erőből fog lecsapni rám, s megkeseríti a színpadra lépés előtti órákat.

Gondolataimból, s begyakorolt mozdulataimból halk tapsolás rángatott ki, mire kábán pislogva fordultam a hang irányába, ahol Niall ücsörgött az első sorban.

Éreztem, ahogy az arcom vörös pírba borul, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy mióta figyelt, de látszólag őt ez cseppet sem zavarta. Kék szemei vidáman csillogtak, miközben elindult felém.