Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XIX. Fejezet

Shopie szemszöge

Még hosszú évekkel ezelőtt, mikor még a bátyámmal kisgyerekek voltunk alig vártuk a nyár közepét. Azt az egy hónapot, amit nagyszüleink farmján tölthettünk, lovagolhattunk, csibéket simogathattunk és hallgathattuk nagypapa régi, háborús történeteit. Anyuék addig otthon maradtak, ahogyan ők mondták; felelevenítik kicsit a házasságuk legelejét. Imádtuk azt az egy hónapot, nagyi mindig is finom pogácsákat és pitéket csinált valahányszor ott voltunk és papa történetei is kimeríthetetlennek bizonyultak.

Aztán persze minden megváltozott. Nate meghalt és én évről évre kevesebb időt töltöttem a nagyszüleimmel. Rájöttem, hogy nagypapa történetei már mégsem olyan izgalmasak, sőt mindegyiket kívülről tudtam, s nagymama süteményei is megfakultak. Íztelennek tűntek a testvérem nélkül. Nate nélkül minden más volt, fakó és unalmas. Egyáltalán nem érdekeltek a gyönyörű lovak, az aranyos kiscsibék és nyuszik, az egész farm üresnek tűnt, s én valahányszor ellátogattam hozzájuk belül már alig vártam, hogy visszatérhessek Londonba. Hálát adtam az égnek, hogy az istálló padlásán, a szénák és zabok rejtekében akadt internet hozzáférés.

Vágyam, miszerint újra minél hamarabb leteljen ez a két nap elviselhetetlenül markolászta a mellkasom, miközben kipakoltam a bőröndömből. Az idő szokatlanul jónak ígérkezett, az itteni viszonyokhoz képest ez már kánikulának számított, ezért elégnek találtam egy rövid farmernadrágot és egy ujjatlan trikót, miközben a hajam könnyed lófarokba tűztem a tarkómnál. Lentről felszűrődött anyám vidám beszélgetése a szüleivel, s a pite régen ínycsiklandozónak tűnő illata is betöltötte az egész lakást. Olykor még nagypapa mély hangját és hallani véltem, mikor felnevetett és csillagomnak szólította anyut.

- Shopie, hamarosan megyek, lejönnél? – szólt fel az emeletre anyu csilingelő, kedves hangján, mire nagyot nyelve mosolyt erőltettem az arcomra és utolsó simításként félre rakva az útból a megüresedett bőröndöm megindultam az előszobába. Anyu már a slusszkulccsal bíbelődve várt rám, majd mikor meghallotta lépteim a nyikorgó lépcsőn ajkaira hatalmas mosoly költözött, s szorosan megölelgetett, ahogy elé értem.

- Vigyázzatok magatokra – mormoltam fejem pár pillanatra a nyakába fúrva, mélyet szívva púderillatú parfümjéből.

- Te is drágám – mosolyogta. – Nem sokára jövök érted – tűrt el egy kósza tincset az arcomból, majd puszit nyomva a homlokomra még intett egyet a nagyiéknak és már csak az autó felharsanó motorja jelezte, hogy itt járt.

Isten lássa lelkemet, imádtam a nagyiékat! De egyszerűen valahányszor eljöttem hozzájuk Nate emléke csak még nagyobb sebet vájt még mindig be nem gyógyult mellkasomba. Láttam magam előtt, ahogy a széken lóbálva a lábait nagyot harap a pitéből és a fél arca meggyes lesz, láttam ahogy a nagypapával beszélget, láttam ahogy a karámok korlátjába támaszkodik és figyeli az állatokat... Csak ezek lebegtek a szemem előtt és én nem tudtam ellene mit tenni.

- Nem vagy éhes, Shopie? – kérdezte mosolyogva nagyi, s már indult is a konyhába. – Most készült el a meggyes piskóta, az a kedvenced – Az volt a kedvencem. Igen. Inkább visszafojtottam a kikívánkozó szavakat és engedelmesen követtem őt a konyhába nyomomban a nagypapával.

- Eva mesélt a nyári munkádról, hogy háttértáncos vagy egy híres fiú banda koncertjein – kezdett bele nagypapa, mire nagyi helyeslően bólogatni kezdett, s kíváncsian rám emelte hatalmas barna szemeit várva, hogy kicsit bővebben meséljek erről az egészről.

- A banda neve One Direction, nem tudom, hogy mennyire ismeritek... – kezdtem bele bizonytalanul.

- Oh, drágám, mi már nem követjük figyelemmel a mai fiatalokat – nevetett fel nagyi, amit egyből gondoltam. Szerintem már anyu generációjánál elvesztették a fonalat.