Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XVII. Fejezet

Liz szemszöge

Úgy tűnt a sötét ég egybeolvadni készül a lassan hömpölygő Temzével. Mintha az ég belefolyt volna a folyóba vagy éppen a folyó tört volna utat magának az égre, ahol már megjelent pár csillag a szürkén gomolygó felhők között. Olyan végtelennek tűnt a sötétség, úgy tűnt közre fogja az egész Földet és a Temze mint díszszalag körbeéri a bolygót.

A körülöttünk elterülő város sokkal nyugodtabbnak tűnt, az autók motorja és az emberek zsivaja tompán hatolt át az üvegen és a fények mintha a nappalt próbálták volna visszahozni. Megvilágították az utakat és lélegzetelállító díszbe öltöztették Londont.

Bármennyire is gyönyörű volt a látvány minden idegzetem a mögöttem ácsorgó fiú felé irányult, aki továbbra is teljesen nyugodtan ölelt körbe karjaival, miközben fejét a vállamon pihentette. Zöld szemei elgondolkodva vizsgálták a várost és próbálta megfogalmazni a legmegfelelőbb választ belőlem kitört érzésekre. Egyikünknek sem volt erőssége a komoly beszélgetés, s tudtuk, hogy minden szavunkat meg kell válogatnunk, ha nem akarjuk, hogy ez a meghitt burok egyszeriben szét pukkanjon.

- De már nem vagy egyedül – felelte végül. Rekedt hangja hallatán jóleső borzongás táncolt végig a gerincemen, amit észrevehetett, mert szorosabban ölelt magához. – Paul mindig úgy beszél rólad, mint lányáról, ráadásul már én is itt vagyok – Olyan halkan beszélt, mintha minden szava kész lett volna összeolvadni a körülöttünk elterülő csenddel. – Bár nem tudom, hogy ez mennyire vigasztal téged... – nevetett fel mindenféle öröm nélkül, inkább bizonytalanul.

- Lányok milliói kapnának most a helyemben szívrohamot – mosolyodtam el halványan, mire újra halkan felnevetett és felegyenesedve a vállamról kíváncsian nézett le rám. Kissé hátra fordítva a fejem viszonoztam pillantását, ami kíváncsian ejtett rabul, miközben újra megszólalt.

- És te? Te mit szólsz hozzá? – kérdezte.

- Örömöt, megnyugvást... – mosolyogtam, amit kedvesen viszonzott, majd valami furcsa fény csillant gyönyörű szemeiben. Vonásai elgondolkodóvá váltak, miközben a pulzusom magasabbra ugrott, mikor rá jöttem, hogy min is tűnődik. Kicsit lejjebb hajolva, félre biccentett fejjel ajkaival óvatosan súrolta az enyémet, majd mikor látta, hogy nem ellenkezem magabiztosabban megcsókolt. A szívem mintha a csók közben kiakadt volna, még a gondolataim is megrekedtek, ahogy óvatosan ízlelgettük a másik ajkát.

- Nem csalódtam – mormolta kissé viccesen, mire halkan felnevettem és megráztam a fejem jelezvén, hogy nem is ő lenne, ha nem ezt mondja. Furcsa nyugalom szállt rám csókunk végeztével, egyszerűen csak biztonságban éreztem magam a karjaiban, számat égette ajkainak emléke és kutakodó tekintetét érezve a bőröm felforrósodott. Majdhogynem elpirultam, bár tudtam, hogy ez barna bőrömön nem annyira látszik a homályos fényben.

Hirtelen ötlettől vezérelve teljesen megfordultam karjaiban, mire reflexszerűen szorosabban ölelt magához a derekamnál, miközben én újra ajkaira hajoltam. Ujjaim szórakozottan találtak utat maguknak a nyakán és göndör hajában, s úgy éreztem képes lenne egybe felfalni, ha lehetséges lenne. Azokban a pillanatokban még hagytam is volna neki.

- Most tudnám értékelni, ha a falak nem üvegből lennének – mormolta ajkaimra, mire akaratlanul is halk nevetés szakadt fel belőlem, miközben szórakozottan arrébb taszítottam, és könnyedén leültem a földre, nagyszerű kilátást találva a városra. Ezer és egy gondolat cikázott a fejemben, mintha beakarnák hozni a lemaradásukat, de egyszerűen képtelenek voltak logikus sorrendbe állni. Csak jöttek úgy, ahogy éppen utat találtak maguknak, s nem igazán voltak tekintettel az idegeimre.