Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XVIII. Fejezet

Liz szemszöge

Idegesen babráltam az újság sarkával, miután elolvastam a cikket és próbáltam nem tudomást venni Paul kutakodó, kissé feszült tekintetéről. A csend hosszú percekig közénk feszült, miközben azt vártuk, hogy a másik szólaljon meg elsőnek, de fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. A képen valóban én és Harry voltunk az óriáskeréken. Persze tudhattuk volna, hogy kialakuló kapcsolatunk nem fog sokáig titokban maradni, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy másnap Paul fog a kezembe adni róla egy újságcikket.

- Mi van köztetek? – kérdezte végül a férfi, miközben lazítva feszült testtartásán kényelmesebben hátra dőlt. Vonásai kissé ellágyultak, már nem tűnt olyan idegesnek, mint percekkel ezelőtt, de még így is érezhető volt a feszültség, ami betöltötte az egész nappalit.

- Együtt vagyunk – motyogtam végül teljesen komolyan, noha pár pillanatra elbizonytalanodtam, hogy hallotta-e szavaim, de mély sóhajtása láttán megbizonyosodhattam afelől, hogy a hangerőmmel nincs semmi problémája.

- Liz, én csak féltelek – mondta végül sokkal lágyabban, némi kétségbeeséssel. Értetlenkedve pillantottam fel rá az újságból, de úgy tűnt nem értette célzásom, mert nem válaszolt kérdő tekintetemre.

- De nincs mitől, hiszen ő Harry – feleltem hitetlenkedve.

- Hát épp ez az – bólogatott. – Szeretem őket egytől egyig, hiszen mind jó fiúk, de tudom milyen Harry, nem akarom, hogy összetörje a szíved, vagy a média tönkretegyen – magyarázta aggodalmasan. – Most egyszerűnek tűnhet, de ez nem az, nem jó minden nap úgy kelni és feküdni, hogy az összes lépésed figyelik a lesifotósok, ráadásul Harry sem kimondottan az a fiú, akivel te hosszútávon boldog lehetnél – Tudtam, láttam rajta, hogy csak a féltés beszél belőle és az irántam való törődése, de egyszerűen képtelen voltam megérteni indokait. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyet mond a fiúról.

- Elhiszed, hogy mindennel megbirkózok? – kérdeztem, bár választ nem vártam. – Nézd, én nem azt tervezem, hogy Harry mellett öregszem meg, én tudom, hogy csak tizennyolc évesek vagyunk és még bármi megtörténhet, tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy tündérmese. Azt is tudom, hogy ha ez tényleg nyíltan felvállaljuk akkor meglesznek a következményei, de mások is együtt tudnak ezzel élni, hát én is! Csak annyit kérek, hogy légy mellettem, mert sajnos senkim sincs rajtad kívül – ismertem be, miközben éreztem, ahogy elszorul a torkom. Tisztában voltam vele, hogy Paul ennek nem fog örülni, hogy legszívesebben az összes hímnemű elől eldugna, ha tehetné, de csak ekkor tudatosult bennem, hogy emiatt talán el is veszíthetem. Elképzelésem sem volt, hogy mit tettem volna, ha azt mondja, hogy felejtsem őt el..

- Persze, hogy melletted vagyok – mosolyodott el végül, mire egy hatalmas megnyugvás tört utat magának a mellkasomon, miközben felsóhajtottam. – De féltelek, és ezt meg kell értened – tette még hozzá.

- Én ezt megértem – bólintottam. – De nem óvhatsz meg mindentől a világon – mosolyodtam el halványan. Szívből örültem, hogy ezen már túl vagyunk, s Paul nem dramatizálta túl a dolgokat teljesen fölöslegesen.

- Sajnos – sóhajtotta elégedetlenül, miközben halkan felnevetett, majd felállva a fotelből kérdőn rám pillantott. – Mit szólnál egy mekihez? – kérdezte vigyorogva.

- Lehet ennek ellent mondani? – nevettem fel megkönnyebbülten, miközben követtem őt az előszobába.

Tia szemszöge

Percekig csak meredtem az újságra, miközben tekintetem újra és újra a rólunk készült képre siklott, ahol Zayn és én öleltük egymást. Az emlékre akaratlanul is elmosolyodtam, s hirtelenjében egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy talán már tagadhatatlanná vált a kapcsolatunk. Nem is akartam volna tagadni, legszívesebben világgá kürtöltem volna akár egy eszetlen tini az első szerelmét. Csak bámultam a szöveget, pillantásom olykor lejjebb csúszott Harryék képhez, majd újra visszavillant a betűk kavalkádjára, miközben újabb kortyot ittam a kávémból. Eszembe sem jutott volna, hogy ilyen gyorsan terjednek a hírek.