Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

IV. Fejezet

Shopie szemszöge

A gyomrom egész délelőtt görcsben volt, miközben az órák java részében a telefont szorongattam és alsó ajkam harapdáltam. Valahányszor rezgő vagy csengő hang ütötte meg a fülem egyből a mobilom után kaptam, amin viszont csak a pontos idő világított. Elképzelésem sem volt, hogy mikor akarják küldeni azt a bizonyos SMS-t, de egyre inkább őrületbe kergetett a várakozás és a hasam idegesítő könyörgése valami ehető után. Sem tegnap, sem ma nem ettem egy falatot sem, hiszen képtelenségnek tartottam, hogy bármi is lecsússzon a torkomon. Legalábbis addig, amíg az éhségtől nem kezdett el fájni a fejem és nem húzták el előttem a mézesmadzagot. Mióta ilyen ínycsiklandozó a Nando's reklámja?! Éhező gyomromnak több sem kellett, a legközelebbi busszal már úton is voltam a belvárosba.

Az étterem dél lévén eléggé megtelt, de pár percnyi ácsorgás után végül én is sorra kerültem és magamhoz kaparinthattam a peri-peris csirkeszárnyat és sült krumplit. Pár percre még a telefonomról is megfeledkeztem, bár az továbbra is szem előtt pihent a tálcámon. Úgy éreztem, hogy az idegeim pattanásig feszültek a várakozástól, de az éhségem mégis nagyobbnak bizonyult.

Gondolataimból halk széknyikorgás ébresztett fel, majd érdeklődve pillantottam fel a zavart, de vidáman mosolygós kék szemekbe. Még a lélegzetem is elakadt pár pillanatra, ahogy a kapucni alatt felismertem Niall Horant.

- Helló – motyogtam nem kevés megdöbbenéssel a hangomban, mire halkan fel nevetett és kérdőn rám pillantott.

- Szabad? – kérdezte az előttem lévő üres székbe kapaszkodva.

- Persze – motyogtam esetlenül bólintva, amit újabb mosollyal fogadott. A vérem újra elkezdett zubogni, s úrrá lett rajtam az ismerős érzés; elpirultam. Mindenesetre nem szoktam hozzá a hírességek jelenlétéhez, főleg akkor, ha a falam tele van az ő poszterükkel.

- Valami baj van? – kérdezte összevont szemöldökkel, mikor arcomon továbbra is megdöbbenés uralkodott és egy szó sem jött ki a torkomon. Igazából azt sem tudtam, hogy mit kellene neki mondani vagy kell-e valamit mondani.

- Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem zavartan, egyre inkább kellemetlenebbül éreztem magam viselkedésem miatt. – Bocsi, nem vagyok ilyen, csak nem szoktam hozzá, hogy olyanok szólítanak meg, akiknek megveszem az albumjait, vagyis eleve...akiknek van albumja – mormoltam, s kételkedtem benne, hogy lehetek ennél is vörösebb. Összevissza beszéltem, de az ír srác úgy tűnt nagyszerűen szórakozik zavart hablatyolásomon.

- Akkor szokd meg, mert ha velünk fogsz dolgozni ez minden napos lesz – vigyorogta, mint aki egyáltalán nem ellenezné, ha mégsem tudnám megszokni jelenlétüket és állandóan zavarban lennék. Engem még csak a gondolat is elborzasztott, hogy a többiek előtt is ennyire szerencsétlen legyek.

- Ahhoz még várok egy SMS-t – motyogtam nem kevés izgalommal kifújva a levegőt.

- Szerintem nem kell félned, a többiek szerint is jó voltál, ráadásul Danielle rengeteget áradozott rólad – mosolyogta biztatóan.

- Ez igazán hízelgő, de nem Danielle által akarok bekerülni, hanem az miatt, mit tudok – magyaráztam, mire egyetértően bólintott.

- Persze, nem is ezen múlik – szögezte le. – Viszont mindig ilyen... zötykölődve megy a kezdés? – kérdezte óvatosan, mintha attól félne, hogy érzékeny témát érint.

- Nem – füllentettem, majd inkább kijavítottam magam. Nem akartam hazudni. – Vagyis de... de ezzel megtudok küzdeni saját magam is és utána nincs bizonytalankodás – magyaráztam.

- Tudom, láttam – mosolyogta elismerően, amit akaratlanul is viszonoztam. Úgy éreztem, hogy képtelenség lenne Niall jó kedvét és mosolygását nem átvenni. – Tényleg ügyes voltál, ha csak rajtam múlna biztosan bekerülnél – vigyorogta, mire zavartan felnevettem és újabb falatot kényszerítettem le a torkomon.