Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XXII. Fejezet

Shopie szemszöge

Az eső halkan kopogott a csarnok fedelén, miközben a halk nyüzsgés egyre inkább visszhangozni kezdett, ahogy egyre többen megérkeztünk a szokásos gyakorlásra. Az ilyen alkalmakkor tudatosult mindannyiunkban, hogy milyen szerencsések is vagyunk. Azt csináljuk, amit szeretünk, ráadásul a java részét nem is vesszük komolyan, hiszen teljesen új táncsort már nem tanulunk, csak az eddigieken változtatunk párat, amit mindig hamar megtanulunk. Peter is belátta, hogy fölösleges a szigorítás, hiszen az nélkül is tökéletesen ellátjuk a feladatainkat, inkább ő is visszavett tanári mivoltából és becsatlakozott közénk. Egy ideig furcsa volt, hogy a harmincas évei elején járó férfi mennyire eltudja engedni magát, de aztán mindannyian megszoktuk és remek cinkostársnak bizonyult mindenben. Legalábbis majdnem mindenben. Ő azért próbált a józan ész keretein belül maradni, amit a fiúk elég gyakran elfelejtettek, miközben a mi idegeinket próbálgatták.

Rihanna dala gyorsan töltötte be a hatalmasnak tűnő csarnokot, az egyre gyorsuló ritmust hallva Damiennel csak összenéztünk, majd elmosolyodva elengedtük tagjainkat és csak mozogtunk. Az énekesnő hangja teljesen lefoglalta az elmém, a gyors ütemet diktáló háttérzene felpörgette a pulzusom, az ereimben gyorsan áramló vérem nem hagyta nyugtom, s csak akkor kaptam észbe, mikor a zene elhalkult, majd teljesen abba maradt.

Damien felnevetett megszeppent arcomat látva, mikor észre vettem plusz egy főt Liz mellett. A férfi szigorú tekintettel mért végig minket pár perccel ezelőtti tánctársammal. Úgy tűnt nagyban kérdezgeti Lizt, aki segítőkészen válaszolgatott a fekete öltönyös férfinak. Éreztem, ahogy a vérem az arcomba fut és teljesen elpirulok.

- Ki ez a férfi? – kérdeztem a mellettem ácsorgó barátomra nézve, aki csak vállat vont és még idejében elkapta a felé repülő ásványvizes flakont.

- Mindegy – mosolyogta. – Inkább figyelj, ott van az urad – intett a fejével a nyitódó ajtóra, ahol tényleg Niallt pillantottam meg a férfi mögül kilépni. Tekintetét gyorsan futtatta végig a többieken, akiknek kedvesen biccentett, majd mikor kék szemei megakadtak rajtam mosolya még nagyobb lett, s kitárva karjait várta, hogy oda siessek. Nekem persze több sem kellett, megszaporázva lépteim karjaim a nyaka köré fontam, mikor elé értem, miközben ő átölelte a derekam és lejjebb hajolva megcsókolt.

- Mi újság? – kérdeztem látva lelkes tekintetét.

- Éneklünk az Olimpiai záróünnepségen – felelte büszkén, miközben kihúzta magát és dicséretet várva nézett le rám. Néha olyan volt, mint egy nagy gyerek.

- Akkor ügyesek legyetek – mosolyogtam meglepetten.

- Mint mindig – mosolyogta fölényesen, amit egy játékos vállba ütéssel díjaztam, majd meglepve pillantottam fel a mellénk érkezett öltönyös férfira és Lizre.

- Az előbb láttalak táncolni azzal a fiúval – kezdett bele a férfi. – Nagyon ügyesek vagytok – dicsért meg minket. – Andrew Hamilton vagyok – nyújtott kezet, amit illedelmesen elfogadtam.

- Shopie Morgan – mutatkoztam be, bár sejtettem, hogy Liz már elmondta az én és Damien nevét is.

- Mennyire foglalkoztok ezzel komolyan a társaddal? – kérdezte a lent ücsörgő fiú felé biccentve, aki épp próbálta halálra csikizni a mellette csapdába esett tánctársunkat.

- Mindkettőnk komolyan gondolja, elvégre itt vagyunk, de nem vagyunk társak – magyaráztam. – Csak most éppen együtt táncoltunk.

- Nagyszerű összhang van köztetek – folytatta, úgy tűnt tényleg lenyűgözte az a pár perc mozdulatsor, amit nem igazán értettem. Szerintem abszolút könnyedre vettük a formát magunkhoz képest, egyáltalán nem voltunk olyan jók, hogy valakit ez lenyűgözzön. – Esetleg testvérek vagytok? – kérdezte, hiszen a derekamon pihenő Niall kezéből rájöhetett, hogy semmi szerelmi szál nem fűzhet Damien iránt.