Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

VII. Fejezet

Tia szemszöge

Jó volt újra otthon lenni. Sokkal jobban szerettem anyu főztjét és az itthoni virág és süti illatokat sem szárnyalhatta túl semmi. Ráadásul az ágyam is puhább volt és nem kellett attól félnem, hogy idegenek benyitnak hozzám tévedésből. Nem egyszer történt már ilyesmi és utána éjszakákon keresztül nem tudtam aludni az ijedtségtől. Nem szerettem az éjszakai látogatókat!

A telefon halkan rezegve kezdett el mocorogni az ágyam szélén, mire kábán pislogva párat, hunyorogva bámultam az ismeretlen számokra. Nem érettem, hogy ki és mit akarhat tőlem fél tízkor, de mikor pár másodperc múltán sem adta fel az idegen inkább fel vettem.

- Igen? – szóltam bele kissé morcosan, mire válaszul Zayn jókedvű nevetését kaptam, ami az én ajkaimra is mosolyt csalt. Pár pillanatra felvillant előttem a fiú kedves mosolya és hatalmas barna szemei.

- Aludtál? – kérdezte ártatlanul.

- Áh, én olyat soha! Épp koboldokra vadásztam a Big Bennél – mormoltam gúnyosan, mire Zayn újra felnevetett. – De jó kedved van – állapítottam meg kissé gyengédebben, továbbra is mosolyogva.

- Olyan fáradt vagyok, hogy már túl vagyok a holtponton, ráadásul a többiek nem hagynak aludni – morgolódott dühösebben a fiú, de hangja se perc alatt újra könnyedre váltott. – És mi újság? Ezek szerint minden rendben? – kérdezte, utalva arra, hogy már sehol sem talált a kórházban, mikor bement meglátogatni.

- Persze, minden rendben – feleltem. – Kaptam némi fájdalom csillapítót, de nem hiszem, hogy szükségem lesz rájuk – tettem hozzá. – Hétvégén már mehetek is búvárkodni – nevettem fel szórakozottan. Már alig vártam, hogy búvárruhát ragadjak és elmerüljek.

- Akkor ezek szerint hétvégén nem érsz rá – mormolta inkább csak magának a fiú, kissé megcsappant életkedvvel, ami miatt rögtön bűntudatom támadt.

- Hát már nem mondhatom le – sóhajtottam bocsánatkérőn. – Persze, ha nagyon halaszthatatlan.. – kezdtem volna bele, de közbevágott.

- Nem, annyira nem fontos, csak gondoltam, ha nem lett volna más programod eljöhettél volna szombaton a koncertünkre – mormolta bizonytalanul, mint aki se perc alatt teljesen átértékelte magában, hogy egyáltalán érdekelne-e engem az ő koncertjük.

- Kihagyhatatlan ajánlat, de egész nyáron mást sem fogtok csinálni, csak koncertezni – próbáltam felvidítani. – Mikor lesz a következő?

- Kéthetente lesznek – magyarázta.

- Nem ígérem, hogy a következőre ott leszek, hiszen jegyet is kell valahonnan szereznem. Már ha nem csaklizták már el mindegyikre az összeset – próbáltam viccelődni.

- Ne butáskodj, velem jössz – szinte láttam magam előtt fölényes mosolyát, amit hamar átvehetett Zayn szokásos alsó ajkába harapós, visszafojtott jókedve.

- Alig várom – nevettem fel. Örültem, hogy Zayn továbbra is fenn akarja velem tartani a kapcsolatot, de még számomra is hihetetlen volt, hogy mennyire megszerettem a fiút pár órányi találkozás alatt. Bármennyit is változtunk a hosszú évek alatt még mindig a hiperaktív Bradfordi kisfiú jutott eszembe, akibe azért titkon fülig szerelmes voltam. Ő volt az egyetlen, akit nem csíptem meg azért, mert hozzá nyúlt a hajamhoz.

- Akkor majd még kereslek, rendben? Most viszont mennem kell, mielőtt Liamék betörik az ajtómat – mormolta a fiú kicsit hangosabban, mire a háttérből mintha röhögések szűrődtek volna a vonalba.

- Rendben – nevettem. – Akkor jó szórakozást nektek – mondtam búcsúzóul.

- Neked is hétvégére – mondta. – És Tia – hadarta, mielőtt még letehettem volna a készüléket -, örülök, hogy újra találkoztunk!