Vas Happenin' London? • 1D ff. / Hun

XXVIII. Fejezet

Shopie szemszöge

Hosszú perceken át bámultam a fiú kíváncsian csillogó, lelkes szemeibe, mintha onnan választ kaphattam volna az engem foglalkoztató kérdésekre. Ajkaim vékony vonallá préselődtek, ahogy a válaszokat vártam, amik persze nem jöttek, s én magam egyelőre képtelen voltam döntésre jutni.

Kétségtelenül nagy lehetőséget nyújtott tálcán nekünk Mr. Hamilton, amit hülyeség lett volna elutasítani, de rossz érzéssel töltött el a gondolat, hogy az ősz beköszöntével Amerikába kellene utaznunk... A másik kontinens most még távolibbnak tűnt, mint eddig.

- Na? Mikor beszélsz az uraddal? – kérdezte végül Damien, mikor megunva hallgatásom próbált belőlem pár szót kicsikarni. – Vagy beszéltél már vele? – folytatta, de csak megráztam a fejem és megköszörülve a torkom abba hagytam alsó ajkam harapdálását.

- Nem – feleltem. – Ma vagy holnap akarok vele beszélni, csak várom a jó pillanatot...

- Nem értem, miért félsz ettől annyira? – értetlenkedett, s teljesen jogos volt kérdése. Mindketten tudtuk, hogy Niall nem fog dühtől vöröslő fejjel veszekedni velem, sőt, biztos voltam benne, hogy teljesen megfog érteni és támogatni fog, de mégis... Eddig ez az egész csak elméletben játszódott le bennünk, most pedig ha elfogadjuk az ajánlatot szeptember negyedikén repülőre szállhatunk és az egész valósággá válik.

- Én nem félek – ellenkeztem. – Csak olyan furcsa... anyuék is teljesen ledöbbentek, az sem biztos, hogy elengednek – füllentettem, s ezt ő is tudta. Anyuék teljes mértékig támogatnak és már most büszkék rám, akár megyek, akár nem.

- Figyelj Shopie, én nélküled nem megyek! – jelentette ki a fiú makacsul. – Az a fickó kettőnket akar, nem csak engem...

- Milyen fickó? – Niall hangjára mindketten összerezzentünk, miközben próbáltam elhessegetni magam elől Damien eljött az idő pillantását, miközben ő feltápászkodva a padról lepacsizott az ír fiúval, s rövidesen elhagyta a környékünket. – Szóval? Miről maradtam le? – kérdezte jókedvűen, de azért némi gyanakvással a hangjában.

- Pénteken Liz azzal a hírrel állt elém, hogy az a fickó az olimpiai záróünnepségről felajánlotta nekem és Damiennek, hogy háttértáncosok lehetnénk Adam Lambert turnéján – hadartam el végül, s az egész olyan képtelenségnek tűnt.

- Váoh! – nyögte ki teljesen megdöbbenve, úgy tűnt egyelőre kell neki pár másodpercnyi idő, hogy felfogja a dolgokat és szavakat találjon válaszként. – És ti...?

- Damien természetesen menni akar, de nélkülem nem fog – feleltem, de úgy tűnt, hogy ez nem igazán elégíti ki kíváncsiságát.

- Menni akarsz? – kérdezte, mire idegesen az ajkamba haraptam. Elképzelésem sem volt afelől, hogy miként bírnám ki azt a hosszú időt távol Londontól és Nialltől.

- Persze – feleltem végül, mire ajkaira hatalmas mosoly költözött, amit először nem igazán értettem.

- Hát akkor mentek! – csapott a térdére magától értetődően. – Különben is, szereted Adam Lambertet, láttam egy albumot a polcodon – nevetett.

- Csak én félek ettől az egésztől? – húztam el a szám, mire lejjebb vette a hangerejét és egyik karjával átölelve közelebb húzott magához, míg én fejem a vállának támasztottam.

- Minden rendben lesz – ígérte. – Mondjuk már most hiányzol – nevetett fel kissé keservesen, amit viszonoztam. Igen, pontosan ettől féltem a legjobban. Hogy hiányozni fog, hogy nem tudok majd a dolgomra figyelni, mert azon jár az eszem, hogy ő mit csinálhat, hogy jól van-e.