I Need You [Vkook]

Chapter 10.

~Jungkook pov~

Taehyunggal a parkban sétáltunk. Elég régóta beszélek már hozzá, de ha kérdezem nem válaszol és nem is reagál.

-TaeTae figyelsz te rám? -kérdeztem meg újból, de megint nem történt semmi.

-Min gondolkozol ennyire? Háromszor tettem fel egy kérdést, de még mindig nem válaszoltál! -lengettem kezem a szeme előtt, ami úgy látszik hatásos volt, mert végre válaszolt.

-Ne haragudj, azon gondolkodtam, hogy mennyire örülök, hogy vagy nekem! -mosolygott rám. Ismerem Őt egy ideje, ahhoz, hogy tudjam, ez nem az őszinte mosolya volt.

-Oké, elfogadom a választ! -vigyorogtam rá szélesen. Tudtam, hogy nem mond igazat, de legalább próbálkozik. Lehunytam a szemem és felé hajoltam, hogy megcsókolhassam, de nem engedte. A vállamnál fogva tolt el magától. Meghölkenve néztem a szemeibe. Most mi van?

-Na jó Taehyung. Mi az isten van veled? Nem figyelsz rám, nem mondod el mi a baj és nem hagyod, hogy megcsókoljalak!? Mi a baj? -kérdeztem, de közben egyre dühösebb lettem. Nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét.

-Jó, megértem. Szégyelsz engem. Én is szégyelném magam, ha a helyedben lennék.

-De...- kezdett volna magyarázkodni, de tudtam, hogy úgysem lenne semmi értelme, ezért inkább belé folytottam a szót.

-Nincs de. Megmondtam neked az elején, hogy te döntesz. Azt felelted, hogy szeretnéd ezt a kapcsolatot... De lehet rosszul döntöttél -szavaim még nekem is fájtak. Nehezen tudtam kimondani őket. Sírva fakadtam és elrohantam, mint egy kislány. Nem érdekelt, hogy hány ember láthatta az előbbi kis jelenetet, de nem is érdekelt. Futottam, ahogy a lábam bírta. 5 perc alatt haza is értem. Becsörtettem a házba és feltrappoltam a lépcsőn, be a szobámba a többiek kérdéseit elengedve a fülem mellett. Az ágyam alól elővettem a nagy sport táskámat és beledobáltam pár ruhát, fogkefét, a telefonomat és a töltőt. Lementem a lepcsőn. A többiek kérdő tekintetével találtam magam szembe.

-Miért sírsz Kookie? Ki bántott? -kérdezte meg Jin

-Se..semmi. És se..senki -valaszoltam szipogva.

-Ne haragudjatok, de nagyon gyorsan el kell tűnnöm. -az egyik fiókból kivettem a dugi pénzem, majd felvettem egy vastag kabátot és kiléptem az ajtót... illetve kiléptem volna, ha egy kar nem akadályozott volna meg. A kar tulajdonosa Jimin volt.

-Tae volt aki megbántott, nem igaz? -húzta a száját szomorú mosolyra. Csak megráztam a fejem, de egyre gyorsabban folytak a könnyeim, így tehát elárultam magam.

-Pedig meg is mondtam neki, hogyha bántani mer, akkor kitekerem a nyakát -kezdett Jin egyre jobban bedühödni. Ilyennek sem láttam még Őt. Kirántottam a kezem Jimin kezei közül és futásnak eredtem. Még utánam kiabáltak egy párszor, de szerencsére nem követtek. Mar 15 perce folyamatosan futok, a lábaim alig bírják. Kezdek egyre jobban szomjazni és úgy érzem, pillanatokon belül össze eshetek. Lassítottam a tempómon. Már csak sétáltam, de még ez is megeröltető volt, ezért megálltam és a térdeimre támaszkodva megálltam szusszanni. Valójában fogalmam sem volt, hogy hova menjek, csak vittek a lábaim. Az utat sem jegyeztem meg idefele, de nálam volt a telefonom, így tudtam, hogy merre kell mennem a legközelebbi hotelig. Bekapcsoltam a készüléket és láttam, hogy több, mint 23 nem fogadott hívásom van a srácoktól, de Tae még nem keresett. Lassan újra elindultam egyenesen. Kissé csalódott voltam. "Miért nem hívott? Ennyire jó színész lenne? Ilyen könnyen becsapott? Ennyire hiszékeny volnék? Azért, mert egyszer azt mondja, hogy szeret valóban el kéne hinni neki?" Gondolkodásom közben véletlen neki mentem egy magas, izmos testnek, de nem törődtem vele. Mentem tovább.

-Nem látsz a szemedtől barom? -ordított rám az ürge. Nem fordultam meg, még mindig figyelmen kívül hagytam és haladtam előre. A vállamnál fogva rántott vissza maga felé. Nem hiszem el, mindenki a vállamat rángatja?!

-Nem hallod? Hozzád beszélek taknyos! -ha azt hittem, hogy a dühös Jin lesz a legrémisztőbb dolog, amit valaha látok majd, akkor hatalmasat tévedtem. Ez a kigyúrt gorollia tízszer ijesztőbb volt még Jinnél is.

A hajmnál fogva ráncigált be egy sikátorba, de nem voltunk egyedül.

-Srácok, bemutatom Taknyoskát. Belém jött bőgve, mint egy kislány és még bocsánatot sem kért! -a többi hasonló testalkatú férfi egyre közelebb jött. Az engem tartó ember ledobott a földre, majd körbeálltak, hogy ne tudjak elmenekülni.

-Mit csináljunk vele? -tette fel a kérdést egy alacsony, kigyúrt alak. Reméltem, hogy egy kis monoklival megúszhatom.

-Megtanítjuk neki, hogy legyen tisztelettel az idősebb felé! -jelenti ki az a férfi, akibe belementem. A hátam mögött egy hatalmas fal volt, így nem állt ott senki. Lassan elkezdtem hátrafele csúszni, hogy minél kevesebb irányból kapjak ütést vavy rúgást. Egy nem igazán kigyúrt, ám annál inkább dagadtabb ember közelített meg először. Már emelte a kezét, amikir egy hang megállította őt.

-Hagyd! Legyen a főnöké az első ütés! -a fejemet a két kezem mögé raktam, mert ott kevésbé bírtam a fájdalmat. Először az általuk nevezett főnök rúgott gyomorszájon, de nem egyszer, többször egymás után. Letérdelt elém és a hajamnál fogva állított fel. Egy nálam fél fejjel magasabb fekete hajú, vézna férfi fogta le a kezeim hátulról. Az előttem álló személy most az öklével ütött meg. Először gyomorszájam, majd a fejemet vette célba. Már többen álltak ott. Volt aki csak nevetett és volt aki szintén beszállt a "játékba" és ő is elkezdett verni. Egyre kevésbé tudtam kivenni az alakokat. Keveset láttam, de minden egyes ütést éreztem. A számból és a fejemből már folyt a vér.

-Hülye barmok! -hajtottam le a fejem és suttogtam el ezt az egy mondatot.

-Mit mondtál Taknyos? -felemelte a fejem és ott folytatták a püfölést. Már nem bírtam a lábamon állni, ezért nekidőltem a mögöttem álló embernek, aki nem bírt el, így a földön kötöttem ki. A gondolataim Taehyung körül forogtak. Nem tudtam már rá haragudni. Fejemben vissza pörgettem a délutáni eseményeket és rájöttem, hogy igen gyerekes dolog volt emiatt ennyire kiakadni és eljönni otthonról. Azt hittem, ebben a kapcsolatban majd felnőhetek, hogy majd engem is felnőttként kezelnek majd. De úgy érzem már soha többé nem tudok velük beszélni. Nem érzek semmit, alig látok valamit. Ebben a pillanatban hallom meg a sziréna hangját, egy pár utcával arrébb lehet, valószínűleg egy rendőrautó.

-Basszus, a zsaruk! Hagyjátok a kölyköt, fussatok! -kiabál az egyik ember, majd egyre csak halkuló cipők hangját hallom. Lassan lehunyom a szemem. Nem bírok tovább ébren maradni. A sötétség vajon végleg magával ragad?

------------------------------------------------------

Hey! Nem erre számítottatok, igaz? :D //Ismét nincs átolvasva, bocsesz, lusta vagyok ><//

Köszönöm, hogy elolvastad♥