I Need You [Vkook]

Chapter 11.

~Jungkook pov~

Nem tudom, meddig feküdhettem a hideg aszfalton, de már kezdtem fázni. A testemet mozgásra készítettem, ha nem akartam halálra fagyni, akkor kénytelen voltam felkelni a földről. Először nagyon lassan felültem, majd feltérdeltem és a fal segítségével megpróbáltam lábra állni. Több-kevesebb sikerrel. Mindenem iszonyatosan fáj. Járni csak lassan, óvatosan tudok. Fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok vagy hogy vissza jönnek-e azok az emberek, de inkább nem is kockáztattam meg. A fal mentén haladva megfontolt lépésekkel sétáltam ki a sikátorból. A táskám a sarokban hevert szétszórtan. Valószínűleg nincs is benne semmi, mindent elvihettek. A rendőrök nem jártak erre felé, így nem is találtak meg, de nem is baj. Nem szeretnék senkinek sem a terhére lenni, csak otthon akarok már lenni végre. Otthon. Hmm. A jó meleg ágyam. Bebugyolálva a takaróba, miközben életem szerelme átölel. Pont erre vágyom most. Míg a földön feküdtem, addig elgondolkodtam egy-két dolgon Taehyunggal kapcsolatban. Nem tudom, miért nem csókolt meg, biztos van rá valami magyarázata. Én meg esélyt sem adtam neki, hogy megmagyarázza. Nem értem magamat, mindig elmenekülök a dolgok elől, sosem hallgatok végig senkit. Én nem ilyen vagyok, sosem voltam ennyire érzékeny. Ennyire legyengít a szerelem? Azt várom el másoktól, hogy megértsenek, de hogy értenének meg engem, ha én sem értem meg magam?! Utálom, hogy mindig felteszek magamnak egy csomó kérdést, de még én sem tudom rájuk a választ. Mi lehet a baj velem? Lassan kezdek megőrülni. Megráztam a fejemet, higy elűzzem ezeket a semmit mondó gondolatokat, hiszen tényleg nincs semmi értelmük, ha nincsenek meg a megfelelő válaszok. Már kiértem az egyik főbb utcába, ahol időnként elhalad mellettem egy-egy autó. Lámpák alig vannak, ebben a hosszú, széles utcában. Sötét van, de a lámpák fénye ad valami világosságot. Remélem erről jöttem.

~Taehyung pov~

Már órák óta keresem Jungkookot, de semmi. Hívogatom már egy ideje, de csak a hangposta jelentkezik. Újra és újra hívom, megállás nélkül. Most már ki is van kapcsolva. Ennyire haragszik rám? Hű, de okos vagy Taehyung Nobelt neked! Szerinted, ha nem haragudna, akkor elfutott volna? Megráztam a fejem. Nem ezzel kell most törődnöm. Meg kell találnom Kookiet minél hamarabb. Lehet, hogy eltévedt, hogy bajban van, vagy hazament. Igen. Ez még eszembe sem jutott, hogy haza is mehetett... De akkor a többiek szóltak volna, nem? Összeráncoltam a homlokomat és felhívtam Sugát, mert ő volt legelől a hívás listán.

-Csá haver! Mizu? -ropogtatott valamit.

-Suga, te most zabálsz? -kezdtem egyre idegesebb lenni. Kook eltűnt ez meg eszik. Hát behalok.

-Ja.

-Nem emlékszel, hogy éppen Kokkiet keressük? Tudod. Ő ELTŰNT! -ordítottam bele a telefonba, de mintha meg se hallotta volna, evett tovább.

-Nyugi már Tae. Egyszer úgyis elkerül. Ő már nagyfiú, tud vigyázni magára. Egyébként pont te mondtad, hogy maradjunk itthon, hátha haza jön -vázolta a helyzetet Yoongi.

-Inkább add át a telefont Jinnek! -kértem meg Sugát nagyot sóhajtva.

-Isten ments, hívd fel őt a saját mobilján!

-Hyung, ha nem adod oda neki a telefont haza megyek, elveszem az összes kajádat és kizárlak a házból, hogy aludjál kint a hidegbe -ezt még én sem gondoltam komolyan, de remélem, hogy ő azért elhitte.

-Aish. Jiiiin! -ordított egyet Jinnek

-Igen? Van valami? -kérdezte meg Jin Hyung.

-Ahj, én is pont ezt akartam kérdezni, reméltem, hogy te tudsz valamit.

-Nyugi Tae. Biztos haza fog jönni. Jungkook nem olyan hülye, hogy az utcán aludjon egyedül -próbált nyugtatni, de sajnos ez nem nagyon jött össze neki.

-De mi van ha...

-Ne is gondolj ilyenekre! Nem kell mindig a legrosszabbat elképzelni! -szakított félbe Jin.

-Jó köszönöm, ha bármi van szólj! -nem vártam meg míg reagál, egyből leraktam a telefont.

A park mögött kerestem egy erdőben, aztán rájöttem, hogy nem egy erdőben kéne keresni. Hiszen, ha van esze Kooknak, akkor az egyik főutcánál sétálgat vagy valamelyik hotelban száll meg. Ebben a városban csak 2 hotel üzemel. A főúthoz kiérve fogtam egy taxit, hogy elvigyen az egyik hotel elé. A hotel olyan 5 perc autó útnyira lehet a jelenlegi helyemhez képest. Az autóban hol a jobb, hol a bal oldali ablakon át figyeltem az utat, hátha meglátom a Jungkookot.

Amikor kezdtem volna feladni az ablakon át való bamészkodást egy alakot láttam lehajtott fejjel sétálni. Csupán csak a lábairól meg tudtam volna mondani, hogy Ő az. Megkértem a sofőrt, hogy húzódjon le az út szélére. Gyorsan kifizettem a pénzt az útért az autó pedig utána el is hajtott. Kook az út másik végén a járdán sétált, vagyis inkább döcögött.

-Jungkook várj! -kiáltottam utána. Valószínűleg meghallotta, mert megállt és megfordult. Hatalmas mosolyra húzta ajkait és körbe nézés nélkül szaladt át az úton, csak rám figyelve. Én is hihetetlenül boldog voltam, hogy végre megtaláltam Őt. Álltam tárt karokkal és vártam, hogy mikor ér ide hozzám. Az úton négy sáv volt, zebra és jelzőlámpa sehol, világítás is csak alig-alig az autók meg elég gyakran jártak az úton a késői órát figyelembe sem véve.
Talán a figyelmetlenség volt a baj, mindenki csak magára figyelt, másra nem. Egy autó hirtelen tűnt fel a kanyarból hatalmas nagy sebességgel száguldott Kook felé, de Ő nem figyelt fel rá és az autós sem vette észre a fekete ruhában szaladó fiút.

-Jungkook, állj! -kiabáltam neki torkom szakadtából, de mindhiába. Nem hallotta meg. Kockáztatnom kellett. Vagy Ő vagy én. Mivel közel volt az út, amin a kocsi haladt az utolsó pillanatban még el tudtam rantani szerelmemet a négykerekű jármű elől.

Fék csikorgásra, egy sikításra és mérhetetlen fajdalomra lettem figyelmes. A fék csikorgás az autóból jött, a sikoly Kokkietól a fájdalom pedig a felsőtestemből. Kezdett minden lassan elhomályosodni. Már nem láttam Kook ragyogó, ám a sírástól csillogó szemeit. Nem láttam a vezető autós megbánó tekinteteit, miközben telefonál. Nem láttam mást, csak sötétséget.

~Jungkook pov~

Kérleltem Taehyungot, hogy ne hunyja le a szemeit, de hiába. Könyörögtem istennek, hogy ne vegye el tőlem azt akit legjobban szeretek. Tudtam, hogy a történtek miatt csakis én felelek. Nem az autós, aki a sebesség korlát ellenére úgy hajtott, mint egy őrült. Magamat okoltam. Ha nem rohanok el akkor, ha nem rohanok át az úton, ha hallgatok Taehyungra, ha figyelmesebb vagyok akkor semmi rossz nem történt volna....vele. A sofőr, aki az autót vezette sűrű bocsánat kérés közepette hívta a mentőket. Hozzám is intézett pár szót, de nem tudtam felfogni semmit sem a külvilágból. A fülem sípolt és zúgott, kegyelmet nem ismerve. A gyomorszájam fájt, lüktetett, még mindig vérzett, a fejem és a szám szintúgy. Nem bírtam több fájdalmat elviselni, mentálisan és fizikailag sem. Ráborultam szerelmem ájult testére, össze kulcsoltam a kezünket, hogy tudják; mi össze tartozunk! Végül engedtem a sötétségnek, ami magához hívott.

------------------------------------------------------

Köszönöm, hogy elolvastad!
No para, ez még nem a vége:)